Este lefekvéskor még azon tűnődtünk, hogy hagyjuk-e bekapcsolva éjszakára a légkondit (nem hagytuk, a zaj miatt), reggel meg már jószerivel a fűtéskapcsolót kellett keresgélni rajta, annyira lehűlt az idő. (Valamivel később, a Yosemite Nemzeti Park Tioga hágó felöli bejárata utáni Visitor Centerben valódi tűz ropogott a kályhában – igaz, az közel 3000 méter magasan van.) Bőséges reggeli és a szokásos fényképezkedés után elindultunk a Mono Lake felé. A táj változatlanul gyönyörű volt, ez később be is bizonyosodott, a Sierra keleti fele sokkal izgalmasabb, vadregényesebb látványt nyújt.
A Mono Lake – mint Andristól megtudtuk – Észak-Amerika második legöregebb tava (vajon melyik lehet az első?) tele van mésztufa képződményekkel, de nem ez volt a legérdekesebb információ, hanem hogy részben innen oldják meg Los Angeles vízellátását. Vajon mit tudhat ez a víz, ha megéri elvezetni 300 kilométerre úgy hogy közben ott egy böhöm nagy hegy is?A tó maga egyébként tényleg szép, élővilága gazdag, mindenféle madarak (főleg sirályok) lakják. Ám a legfurcsább lakója egy furcsa parti légy (brine flie) fajta, amely hatalmas tömegekben napozik (?) közvetlenül a víz mellett, és sűrű felhőt alkotva telepszik arrébb, ha valaki felzavarja. Egy ottani tábla szerint még az erre járó Mark Twain is megemlékezik róla, milyen hatalmas tömegben lepik el a partot ezek a jószágok (az ő idejében a kiírás szerint sokkal többen is voltak). A helyi indiánok összegyűjtötték a bábokat, megfőzték, pépesítették és más ételekhez adagolták – mindenki úgy jut proteinhez, ahogy tud.
A Mono Lake-től indul a Yosemite Nemzeti Parkhoz keleti irányból vezető út a Tioga hágón át. Nem bízván abban, hogy a hegyek között tudunk benzint venni, beálltam tankolni, de a szokásos 3 dollár/gallon ár helyett itt 4-ért mérték a benzint. (Csak az érdekesség kedvéért: az otthoni oktánmániával ellentétben az itteni autósok többsége 87-es benzinnel jár …) Félig töltöttem csak a tankot, reménykedve, hogy csak valami helyi anomáliáról van szó, és nem arról, hogy távollétünkben ilyen mértékben elszaladtak egy éjszaka alatt az olajárak. (A hegy túloldalán aztán már normálisabb árért tankoltunk, talán az volt a magas ár oka, hogy Lee Viningben, az utolsó faluban ez volt az egyetlen kút, és bizonyára sokan gondolkodtak mihozzánk hasonlóan, hogy itt és most kellene tankolni.)
A 9945 láb (több, mint 3000 méter) magasan fekvő Tioga hágóig vezető utat elég nehéz szavakban leírni. Meg is állapítottuk, hogy mi ugyan jól odavagyunk Európában az Alpokkal és a Kárpátokkal, de azért méretben, sőt olykor még látványosságban is ez a hely beelőzi azokat. Az amerikaiak nagyon szépen kiszolgálják a természeti látványosságok látogatóit, de nem telepszenek rájuk, nincs telepakolva mindenféle kulturlétesítménnyel az erdő, igazi vadont nyújtanak, de úgy, hogy mindent megláthass, amit érdemes. A Yosemite Nemzeti Parkban is remek utakon, szépen kiépített kilátóhelyeken csodálhattuk a kopár sziklából kinövő fenyőket, a lélegzetelállító szakadékokat, a meredeken felszökő sziklafalakat, a távoli, kopár csúcsok látványát. 
A fő látványosság persze maga a Yosemite völgy, a környező sziklafalakkal, köztük az El Capitan-nak nevezettel, meg a magasból lezúgó vízesés. Jelentem a sziklák megvannak, a vízesések többsége azonban a száraz időjárás miatt átmenetileg szünetel – közte a leglátványosabb és leglátogatottabb is Yosemite Village közelében. Kárpótlásul találtunk egy kis leállóhelyet a völgyben futó folyócska partján, ahonnan remek fotókat lehetett készíteni.
Kifelé jövet a hegyekből eleinte sűrű erdőben kanyargott az út, aztán az erdő ritkulni kezdett, a kanyarok is megszűntek, és dimbes-dombos, ligetes térség következett a sárga fű alkotta aljnövényzetből sűrűn kiálló sziklákkal. Aztán a fák is eltűntek, csak egy-egy magányos példány maradt belőlük, a dombok is hosszabb lankává alakultak, s mire Fresno-ba értünk (Yosemit Village-től 100 mérföld) már sík, mezőgazdasági területen autóztunk.A szállásunk egy Visalia nevű, lakosság számát tekintve Kecskeméthez, kiterjedését illetően a kecskeméti járáshoz mérhető (Papa hasonlata) település. Szerencsére a főutcán van a szállásunk, így rövid séta után elértük azt az éttermet, ahol életem egyik legjobb Angus bélszínjét ehettem vacsorára egy hozzá méltó Pinot Noir kíséretében.
Ez a nap megérdemelte ezt a koronát.
Itt tudtam meg, hogy a tűzhányó eddigi utolsó kitörése 1915 július 14-én következett be, amikor is a kiáramló láva egy egészen nagy területet letarolt. Azt már a kitörés helyszínén láthattuk, hogy az elpusztított terület az elmúlt időszak alatt újra befásult, a fenyők hihetetlen körülmények között is megélnek. Ezzel együtt nagyon érdekes látványt nyújtott a talaj, amely az ökölnyitől az emberfej nagyságúig változó mérető szürke kövekből áll, és eléggé erőteljesen dimbes-dombos – a természet erőinek ahhoz még nem volt ideje, hogy szépen lekerekítsék a formákat.
Ezt követően egy szerpentinen haladtunk fölfelé, meg-megállva, hogy fényképezni tudjunk. Az út 9000 láb (2700 méter) fölé emelkedik, így hát a növényzet is egyre gyérebb lesz. De azért addig is szépséges rétek és sűrű fenyvesek váltogatják egymást. A Lassen csúcsra gyalogösvény vezet, de mi egy kicsit tovább mentünk, és a St. Helen tó partján tettük le a kocsit. Innen indultunk a kitervelt oda-vissza 4 km-es gyalogtúránkra a Bumpass Hell-nek nevezett, erős vulkáni jelenségeket mutató területre. Az út nem volt nehéz, egy hegyoldalban vezetett, ahonnan remekül be lehetett látni a völgyet és a környező csúcsokat. Valahol félút táján egy tábla tájékoztatott bennünket, hogy tulajdonképpen egy valamikori óriásvulkán kráterének belső falán haladunk, az előttünk elterülő völgy a kráter alja, a környező hegyek pedig a kráter letöredezett széleit mutatják. A méretekről csak annyit: az átmérője legalább 10 km …
A végcélról hamarabb tudomást szereztünk, semmint hogy megpillantottuk volna, mert az erős kénszagot messziről éreztük. Maga a térség egy kisebb völgyben van, és látható itt gejzír, iszapfortyogó, kigőzölgés, színes ásványi kicsapódások – szóval egy mini-Yellowstone! A visszaút eleje kicsit kapaszkodós volt, de a papa is bírta, nem úgy, mint két napja a Telegraph Hill-t, de persze az is igaz, hogy most nem ettünk előtte egy nagy ebédet …
A hazaúton – talán a túra miatt, talán a légnyomásváltozás hatására - mindannyian elálmosodtunk, meg hát a János által készített bőséges reggeli és a tóparton elfogyasztott maradék szőlő ellenére 4 óra tájban már meg is éheztünk, betértünk hát egy út menti kávézóba. A szituáció hasonlított arra, amit az amerikai filmekben szoktunk látni (amúgy ezt megelőzően és később is sokszor éreztük): poros kis parkoló, kopott (de tiszta!) kis büfé, ahol azonnal hozzák az étlapot, amint leülünk, és kérés nélkül a jeges vizet is. Szendvicset rendeltünk, hogy ne térjünk el a helyi szokásoktól, meg kávét. A felszolgálásban aktívan segédkezett a mexikói tulajdonosok 10 év körüli kislánya is, és a fiúk megállapították, hogy tíz év múlva vissza kellene jönni, hogy meglássuk, mire vitte … 
Amíg Robi a BBQ (barbecue) vacsorát készítette, János megpróbált halat fogni a tóban, de ezúttal nem járt sikerrel, pedig állítólag nagy példányok is vannak, ami nyilván igaz, mivel a vidra nem fog vacakolni ujjnyi halacskákkal. Steak és oldalas volt sült babbal, meg kaliforniai borokkal – remek este volt. 
Egy órányi autózás után megálltunk, hogy vessünk egy pillantást a Lassen vulkán másik felére, pontosan onnan, ahonnan egy korabeli fényképész felvételt készített a kitörésről. A hegyet sajnos nem lehetett látni a felhőktől, viszont a felhőket ige, és már ez önmagában is megérte: ilyen különös alakú felhőzetet otthon én nem láttam.
Utunk Susanville-en keresztül vezetett, amely Robi szerint csak egy hosszú utca, a leírások szerint viszont az egyik első város itt a térségben. Az odavezető út gyönyörű és változatos erdőségen keresztül vezetett, a város után pedig van egy nagyobbrészt kiszáradt tó, a Honey Lake, amely tényleg olyan aranybarnán csillog, mint a méz. Sajnos nem álltunk meg lefényképezni, amit nagyon bánok. A táj közben erdősről egyre inkább sztyeppésre és félsivatagosra fordult, egy-egy kisebb forgószél portölcséreket keltett, és ördögszekereket hajtott keresztben az úton. Közeledtünk az államhatárhoz, Nevadához.
Ha már itt járunk, gondoltuk megnézzük a Lake Tahoe-t is, amelyik azért volt érdekes már előre, mert közel van ugyan a sivatagban épült Renohoz, mégis síparadicsomként is számon tartják. Rövid autózás után már 9000 láb (2700 méter) körül autóztunk, és hamarosan megpillantottuk az első sípályákat, s valamivel később magát a tavat is. Közel érve hozzá le akartunk menni a partjára, de bekeveredtünk egy üdülőtelepre, amit utólag nem bántunk, mert legalább megláttuk, miféle házakban töltik szabadidejüket az „egyszerű amerikaiak”. Mit mondjak, nem egy Büdöstó … Végül aztán találtunk egy kilátópontot – újabb szépség az úton.
Visszakeveredtünk a főútra, s arra gondoltunk, hogy Bridgeport-ig, ahol a szállásunk van, már csak el kell autóznunk, de azért még erre a szakaszra is jutott egy sziklás folyóvölgyben való autózás, amitől már el sem állt a lélegzetünk, pedig éppenséggel megtehette volna.
Késői ebéd vagy korai vacsora – nem kezdtünk terminológiai vitába, hanem felkerestük a Rhino névre hallgató helyi kocsmát Bridgeport egyetlen – ámde fő – utcáján. Ez is tipikus amerikai élmény volt, legalábbis az alapján, ahogyan mi a filmekből Amerikát elképzeljük. Kisebb gondok akadta a sör rendelésénél, mert Andris kért négy sört egy hosszú szőkehajú pincérnőtől, akiről gyorsan kiderült, hogy nyilván a helybéliek sem az eszéért szeretik. Kérdezte milyet? Kérdeztük milyen van? Mondta, hogy mindenféle, s itt el is akadt volna a beszélgetés, ha Andris nem találta volna fel magát, és nem mondta volna, hogy négyet és nagyot, a kezével mutatva is a méretet. A csaj tanácstalanul pillantott a pult felé, ahol a főkocsmáros álldogált. Megértve a jelzést, Andris odament, ahol a 843 lelkes kis falú 4 kocsmájának egyikében 8 féle csapolt sör közül válogathatott. A sört végülis egy nagy, literes kancsóban hozták ki négy pohárral. Hamburgert rendeltünk, a ház specialitását (papa egy salátát), és amikor megkérdezte a pincérlány, hogy hot or mild, azt gondoltuk Andrissal, hogy aki az Erős Pistát ismeri, azt már nagy meglepetések nem érhetik. Pedig de … Peti szerint jó volt a kaja, de én legszívesebben folyamatosan kilógattam volna a nyelvemet, mint a kutyák.
De ha mindent leírok, akkor a t. olvasó akár azt is gondolhatja, hogy felesleges ide eljönni, pedig téved. Legyen annyi elég, hogy utunk első harmadán túl megszavaztuk Bodie-t a három legérdekesebb látnivaló egyikének.
Ez egy szőke vidék - a fű sárga, amerre csak megyünk, és szalmaillatú. A szárazság következtében persze gyakran ki is gyúlad, látványnak azonban különleges. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mint a vadnyugat, csakhát nem olyan, hanem az.
Az 1896-ban megnyitott (és 1971-ben bezárt) vegyesbolt, amely ma múzeum Sutter Creekben, az egyik operettdíszletté alakított aranyvároskában.
Miközben szőlőből és amerikai almáspitéből valamint citromos diet coke-ból álló ebédünket fogyasztottuk, ez a jó méteres kígyó (sikló?) mászott elő a bozótból, és siklott tovább az árokpart felé.
Igazi vadregény (meg egy kávézó a parton, ahol wifi is van ...)
A környék leggazdagabb bányája volt az Empire Grass Valley-ban, de még így is sokszor csődközelbe került. Valószínűleg most hozza a legtöbb pénzt a tulajdonosainak, hogy egy rakás ócskavasat múzeumként, belépődíjért mutogatnak. A képen dr. peti épp eljátssza, amint a fiúk a bányában dolgoznak.
