Nem is tudom, hogy legyen eztán. Olvasói (magán) levelekből úgy tudom, hogy sok a szöveg és kevés a kép. Másrészt viszont a képek évek múltán is ugyanolyanok maradnak, mint most (sőt, sokkal szebbek lesznek némi vágás és színkorrekció után), az élmények viszont halványulnak. Úgyhogy megpróbálom visszafogni magam, de azért ezek a bejegyzések megmaradnak továbbra is egyfajta szubjektív útinaplónak. Már csak ezért is: kezdjük néhány reggeli aprósággal.

A nap indításának egyik legfontosabb része a reggeli. A Best Western szállodákban van kávéfőző, s minden reggel gondosan le is főzzük a kávét, de a víz és a matéria megfelelő arányának adagolását eddig még nem sikerült oly módon eltalálni, hogy élvezni is lehessen a végeredményt. Mindegy, mi próbálkozunk, legalább az illúzió megvan. A másik fontos elem a reggeli. Az elmúlt napokban megismerkedtünk az amerikai motelvilág tipikus reggelijével, a naracslé-kávé-muffin szentháromságot kiegészítő palacsintasütő géppel. Persze ez másfajta palacsinta, mint amiből Györgyi százat szokott sütni, hanem a nálunk gofri néven ismert amerikai palacsinta. Az ember beleönti az előre odakészített tésztát a sütőformába, rácsukja a másik felét, aztán várja, hogy a gép pittyegjen, és kész a palacsinta. Bőségesen meglocsoljuk juharsziruppal, késsel-villával megesszük, és nagyon sok kávét meg gyümölcslevet iszunk hozzá, hogy össze ne ragadjon a szánk…

Indulás előtt gondosan el kell helyezni a csomagokat a kocsi hátuljába. Nem könnyű, mert amilyen böhöm nagy maga az autó, olyan kicsi relatíve a csomagtartója (és a hátsó ajtókkal is vannak gondok, Papának napokba tellett, míg megtanulta a kiszállás kevéssé körülményes módját). A csomagok elhelyezésének egy, és csakis egy módja van, ami azért jelent egy kis problémát, mert Anrdis bőröndjének kell legalulra kerülnie, és rendszerint az érkezik meg utoljára.

Ridgecrestben ismét igénybe kellett vennünk a tűzoltók segítségét. Nem tudjuk, mi okból, de két autó és teljes legénysége sorakozott fel a szálloda parkolója előtt, és figyelte érdeklődéssel a szokásos csoportkép elkészülését. Miután elindultunk, szerencsére a szemközti élelmiszerbolthoz kanyarodtunk be (vizet vételezni a sivatagi kiránduláshoz), és amint a parkolóban kiszálltunk, a tűzoltók kórusban kiabáltak valamit felénk. Mint kiderült, Peti a kocsi tetején felejtette a sapkáját, és amikor kikanyarodtunk, a lendület lesodorta. Erre hívták fel a figyelmünket az érces hangú fiúk. Csoda-e, ha mindenki szereti őket az USA-ban?

A Death Valley felé vezető úton hosszú ideig katonás szabályossággal lerakott drótkerítés mellett haladtunk. Mint köztudott, a nevadai, arizónai, új-mexikói és persze a kaliforniai sivatagban számos titkos katonai és tudományos kutatóközpont van. Azt persze nem tudjuk, hogy a haditengerészet China Lake fegyverkísérleti központ nevet viselő bázisán mi történik, mindensetra a névadó tó emberemlékezet óta ki van száradva … A fiúk biztosra veszik, hogy az ufókkal itt folytatják a kísérleteket, és nem az 51-es körzetben (amelynek sarkát egyébként később Las Vegas után érintjük), mert erről a helyről nem írnak a bulvárújságok, úgyhogy itt teljes a diszkréció.

A táj egyre barátságtalanabbá vált, a hőmérséklet emelkedett: közeledtünk a Halál Völgye, vagyis a Death Valley felé. A növények megritkultak, csak száraz, cserje szerű kóró és néhány kaszvadt kaktusz maradt az öklömnyi kövekkel borított, morzsalékos talajon. Mivel nem a turisták által használt fő úton mentünk, egy lélekkel sem találkoztunk, így még nagyobb hatással volt ránk ez a kősivatag.

Nem sokkal később becsatlakoztunk a főútba, ahol azért többen közlekedtek, de azért így is a korábbi napokban megszokott forgalom harmadával találkoztunk. A kövek között egy idő múlva sárga homokbuckákat vettünk észre: egy mini-Szahara terült el a kősivatag közepén. A fiúk szerint olyan az egész, mintha odahordták volna.

Rövid időre betértünk a látogatói központba (természetesen itt is van), egyrészt mert érdekelt, másrészt mert a termek légkondicionáltak, harmadrészt mert egész úton nem találtunk egy fát, ami mellé oda lehetett volna állni pisilni …

Közben elhaladtunk Észak-Amerika legmélyebb pontja mellett (kb. 70 méter a tenger szintje alatt) és elértük eddigi utunk hőmérsékleti rekordját, 109 Fahrenheit fokot mutatott a kocsi hőmérője (ez majdnem 43 Celsius foknál foknak felel meg, ha jól számolom).

Hamarosan elérkeztünk a Death Valley egyik - nem méltatlanul – ismert és népszerű látványosságához, a Zabriskie Point-hoz. Talán ha nem készül el Antonioni híres filmje, kevésbé lesz kultusza, pedig látványosságnak sem utolsó.

Az ember hamar betelik a jóval, és a Las Vegas felé vezető úton – noha nem kevésbé volt érdekes, mint amelyiken jöttünk – csak két, szó szerint szitává lőtt autóroncs ragadta meg a figyelmünket.

Ha annyi mondok, hogy Las Vegas sajátos egy város, akkor azzal nem mondtam semmit. 1944-ben még az volt a városfejlesztők nagy ötlete, hogy a kettőezeregynéhány fős város idegenforgalma attól lendülhetne fel, ha a főutcán minden kocsmának és szállodának vadnyugati homlokzata lenne … Aztán jött Bugsy Siegel, akinek még csak kétségek sem voltak a pénze (valamint a hitelezői pénze) eredete felől, és felépítette a Flamingo szállót, és ezzel egy új stílust és egyben új világot teremtett. Mindenki látni és élvezni akarta ezt az újdonságot, és özönlöttek az emberek. A többit mindenki ismeri. Vagy mégsem? Las Vegas híres főutcája, a Strip gyakorlatilag újjáépül. Jelenleg a telkek egyharmadán építkezés vagy felújítás folyik. A város rakétaként robog előre.

Ezzel együtt mégsem lehet szabadulni a gondolattól, hogy díszletek közt járunk. Már az nagyon vicces, hogy autózik az ember egy ilyen-olyan ritkásan beépített, porois vidéki városban, aztán odaér egy jó nagy repülőtér mellé, és aztán egyszercsak ki van írva, hogy isten hozta Las Vegasban, és már balról ott a Mandala Bay és a Luxor, jobbról a Tropicana és az MGM Grand Hotel, és aztán sorra a többi.

Én az MGM-ben foglaltam szobákat – olyan áron, mint a ridgecresti China Lake Inn-ben, és feleannyiért, mint a világvégi Bridgeport-ban… A szálloda elé gördülve (ilyen helyre nem csak úgy beáll az ember …) kiparancsoltak minket a kocsiból, a csomagokkal együtt, és eltüntették a színről azonnal. Még szerencse, hogy tavalyról emlékeztem a rendszerre, így fel voltunk rá készülve, előtte összerakattam a csomagokat a csapattal, hogy minél gyorsabban ki tudjuk kapkodni.

Kis pihenő után nekivágtunk az éjszakának. Ettünk a szemközti New York New York szállóban valamit (a kisebb kajáldák egy, az épületen belül kialakított komplett utca épületeiben vannak), aztán nekivágtunk. Megnéztük a vízibalettet a Bellagio előtt, leesett az állunk (az enyém csak módjával, mert tavalyról még emlékeztem rá) az Eiffel torony másától, madárcsicsergés hallgattunk a Mirage trópusi szigeténél, s távolról hallottuk a csatázó kalózó lövéseit a Tresaure Island felől. Viszont nem találtuk meg az integető cowboy-t, ellentétben a Rivera táncosnőiről készült szoborral, amelyet igazi műértőként személtünk. Sört is ittunk a Rivieraban, aztán a Casino Royal-ban is, ahol (nomen est omen) gyorsan elpöcögtettem egy egész dollárt egy félkarú rablón.

A végén még egy gyors harmadik sör a MGM-ben, aztán mi, öregek mentünk aludni, a fiúk pedig elindultak, hogy megalapozzák anyagi jólétüket. Ehhez képest mindannyian elégedettek voltunk, hogy reggel mindössze 15 dollárnyi veszteségről számoltak be, mint egyenlegről …