Noha az előző napunk jól elhúzódott, az átállás az új időzónára mégsem sikerült teljesen hibátlanul: már hajnali fél ötkor felébredtük Papával. (Persze a fiúknak ez nem volt gond, mint később kifejtették, az időbeosztásuk egy „normális” otthoni napénak felelt meg: hajnalig buli – délig alvás …) Reggeli előtt arra is volt időnk, hogy megnézzük, amint az óceán közelsége miatti a Carpinteria fölötti párából kibontakozik a nap. Olyan volt, mint egy rendes napfelkelte, épp csak nem a horizonton, hanem jóval magasabban.

 

Masszív reggeli után elkészíttettük a recepcióssal az első „hivatalos”, egyenruhás csoportképet és útnak indultunk San Francisco felé. Az első megállónk a közeli volt, amely egyrészt híres a spanyol gyarmati időből fennmaradt épületeiről, másrészt esélyt kínált arra, hogy az otthoról hozott hibás konnektor adapterek helyett újakat vásároljunk. Sajnos az előbbire nem tudtunk sort keríteni, mert megfelelő felkészültség hiányában nem találtuk meg a fontos épületeket, és kishíján dugába dőlt a másik is, mert hiába másztuk végig a bevásárlóutcát, nem találtunk egy Radio Shack üzletet (amelyről tavaly óta tudom, hogy az elektromos kütyük tárháza). Abból a szempontból mégis látványos és tanulságos volt, hogy megállapíthattuk: milyen kevesen járkálnak reggel 9 tájban egy ilyen elegáns Los Angeles környéki üdülőhelyen az utcán, másrészt hogy akik igen, azoknak milyen nagy százaléka a homeless és a másnaposan hazafelé igyekvő amerikai polgár. Végül megkérdeztünk egy kulturált úriembert (akiről kiderült, hogy az ősszel épp Budapestre készül), aki elirányított egy üzletközpontba. Ez ugyan csak 10-kor nyitott, és még lett volna addig vagy 20 perc, amikor teljesen véletlenül, a kocsinktól 2 percnyi járásra belebotlottunk egy Radio Shack üzletbe, amelynek a portálját idefelé jövet a fáktól nem láttuk. Így aztán – ha a gyarmati korból származó épületek megszemlélése el is maradt – hozzájutottunk a betevő konnektorfordítónkhoz.

Az erre a napra rendelt látványosság a Csendes óceán Big Sur-nak vezett partvidéke, amely a leírások szerint roppant vadregényes. Itt vezet az 1 sz. főút, amelyet kifejezetten a vidék megcsodálásának biztosítása céljával építettek a múlt század 30-as éveiben. Amíg el nem értük a parti utat, az autópálya néhány kilométerrel bentebb haladt, olyan dimbes-dombos, néhol erdős, néhol meg kopár tájon, amilyeneket a vadnyugati filmekben szoktunk látni. Ez persze érthető, hisz egyrészt ez tényleg maga a vadnyugat, másrészt nyilván a hollywoodi filmesek sem akarták túl messzire vinni a forgatásokat …

Első állomásunk a Morro Bay nevű halászfalu volt (tankoltam is), amelynek fő látványossága egy félgömb alakú szikla, de nekünk tetszett a halászkikötő a sok koszlott hajóval, valamint a tengeri vidra is, amelyik a móló mellett produkálta magát, tankönyvbe illő módon a hasán kővel feltörve a vízből felhozott kagylókat. Tetszett még az utat szegélyező, vastag törzsű fák mélyvörös, bíborba hajló dús virágzata. 

Az út innentől kezdve valóban nagyszerű látványosságokat kínált, úgyhogy nem bírtunk ellenállni (végülis: ezért jöttünk), meg-megálltunk egy-egy vista-nak nevezett kilátóhelyen. Némelyiknél egészen a vízpartig le lehetett menni. A látvány tényleg nagyszerű volt, a szél viszont kegyetlenül erős, úgyhogy a napsütés ellenére kifejezetten fáztunk. (Érdekesség még, hogy az erős szél ellenére a sós tengeri párától furcsa, ragadós érzés alakult ki a bőrünkön.)

Az egyik nagy látványosság az elefántfókák telepe volt. Vagy harminc, kisebb nagyobb fóka feküdt a homokba, messziről nézve valóban olyan látványt nyújtottak, mint a német túristák a nudista strandon … A nagy hímek a rend kedvéért néhányszor fölágaskodtak, és jól megmorogták egymást, több mázsás testüket vonszolna „rohantak” egymás felé, de persze ebben a legnagyobb veszély a kisfókákat fenyegette, ha nem tudtak volna időben félrehúzodni a nagy testek zuhanása elől.

Némi kavargás után volt még egy megállónk a Big Sur egyik legtöbbet látogatott látványosságánál, a Julia Pfeffer pontnál, ahogy egy kis vízesés zuhog a fehér homokos fövenyre egy sziklákkal körülölelt kis öbölben, amelynek valószínűtlenül türkizszínű a vize. Lemenni hál’isten nem lehet, bár az amerikaiak nagyon gondosan vigyáznak a tisztaságra, úgyhogy egészen biztosan nem lenne tele eldobott kólásdobozokkal meg csipszeszacskókkal, de azért mégis így volt szép, a magasból látva, hogy a parti homokban csak a madarak lábnyoma látszott.

Ekkor már kezdtük érzékelni, hogy elszaladt az idő, pedig a legnagyobb látványosnak kikiáltott (később kiderült, hogy nem ok nélkül) Monterey-i 17 mérföldes panorámaút még hátravolt. Szóval ez az út kétféle látványosságot kínál. Egyrészt természetit, cipruserdőt, kavicsos és köves óceánpartot, madarakkal és fókákkal zsúfolt szirteket, valamint a világ valószínűleg legtöbbet fényképezett ciprusfáját, amely – nevéhez illő módon – magányosan álldogál egy tengeri sziklán, másrészt pedig a gazdag amerikaiak lakókörnyezetének bemutatását, amely a maga módján legalább ilyen érdekes. Annyi látnivaló volt, hogy este hét után hagytuk el a félszigetet, és vágtunk neki a San Francisco-ba vezető mintegy 200 kilométeres útnak.

Előtte még betértünk vacsorázni egy Taco Bell gyorsétterembe, ahol mexikói kaját adnak mekdonáldsz stílusban. Talán a legnagyobb különbség, hogy a mekiben igyekeznek udvariasak és segítőkészek lenni, míg itt ezen a fiatal (és kövér) spanyolajkú lányon kifejezetten az látszott, hogy zavarja a jelenlétünk …

Hosszú és unalmas út végén 10 órára értünk Friscoba, az utolsó 40 mérföld (70 km) már nagyon fárasztó volt, ahogyan hét sávban villogtak a szemem előtt a vörös autólámpák. A városon azonban Andris remek navigációjával könnyedén átsiklottunk.

A szálloda a kínai negyedben van, igazán remek helyen, s bár a szobák kicsik és eléggé koszlottak, a legnagyobb baj mégis az, hogy nincs internet, úgyhogy nem tudom, ezt a tudósítást hogyan és mikor tudom majd a blogra feltenni.

(Kiderült, hogyAndriséknál működik egy nyilvános hálózat. Úgyhogy most megkapjátok a tegnapi beszámolót, aztán itteni idő szerint késő este a mait - ha minden sikerül.)