








Nem is tudom, hogy legyen eztán. Olvasói (magán) levelekből úgy tudom, hogy sok a szöveg és kevés a kép. Másrészt viszont a képek évek múltán is ugyanolyanok maradnak, mint most (sőt, sokkal szebbek lesznek némi vágás és színkorrekció után), az élmények viszont halványulnak. Úgyhogy megpróbálom visszafogni magam, de azért ezek a bejegyzések megmaradnak továbbra is egyfajta szubjektív útinaplónak. Már csak ezért is: kezdjük néhány reggeli aprósággal.
A nap indításának egyik legfontosabb része a reggeli. A Best Western szállodákban van kávéfőző, s minden reggel gondosan le is főzzük a kávét, de a víz és a matéria megfelelő arányának adagolását eddig még nem sikerült oly módon eltalálni, hogy élvezni is lehessen a végeredményt. Mindegy, mi próbálkozunk, legalább az illúzió megvan. A másik fontos elem a reggeli. Az elmúlt napokban megismerkedtünk az amerikai motelvilág tipikus reggelijével, a naracslé-kávé-muffin szentháromságot kiegészítő palacsintasütő géppel. Persze ez másfajta palacsinta, mint amiből Györgyi százat szokott sütni, hanem a nálunk gofri néven ismert amerikai palacsinta. Az ember beleönti az előre odakészített tésztát a sütőformába, rácsukja a másik felét, aztán várja, hogy a gép pittyegjen, és kész a palacsinta. Bőségesen meglocsoljuk juharsziruppal, késsel-villával megesszük, és nagyon sok kávét meg gyümölcslevet iszunk hozzá, hogy össze ne ragadjon a szánk…
Indulás előtt gondosan el kell helyezni a csomagokat a kocsi hátuljába. Nem könnyű, mert amilyen böhöm nagy maga az autó, olyan kicsi relatíve a csomagtartója (és a hátsó ajtókkal is vannak gondok, Papának napokba tellett, míg megtanulta a kiszállás kevéssé körülményes módját). A csomagok elhelyezésének egy, és csakis egy módja van, ami azért jelent egy kis problémát, mert Anrdis bőröndjének kell legalulra kerülnie, és rendszerint az érkezik meg utoljára.
Ridgecrestben ismét igénybe kellett vennünk a tűzoltók segítségét. Nem tudjuk, mi okból, de két autó és teljes legénysége sorakozott fel a szálloda parkolója előtt, és figyelte érdeklődéssel a szokásos csoportkép elkészülését. Miután elindultunk, szerencsére a szemközti élelmiszerbolthoz kanyarodtunk be (vizet vételezni a sivatagi kiránduláshoz), és amint a parkolóban kiszálltunk, a tűzoltók kórusban kiabáltak valamit felénk. Mint kiderült, Peti a kocsi tetején felejtette a sapkáját, és amikor kikanyarodtunk, a lendület lesodorta. Erre hívták fel a figyelmünket az érces hangú fiúk. Csoda-e, ha mindenki szereti őket az USA-ban?
A Death Valley felé vezető úton hosszú ideig katonás szabályossággal lerakott drótkerítés mellett haladtunk. Mint köztudott, a nevadai, arizónai, új-mexikói és persze a kaliforniai sivatagban számos titkos katonai és tudományos kutatóközpont van. Azt persze nem tudjuk, hogy a haditengerészet China Lake fegyverkísérleti központ nevet viselő bázisán mi történik, mindensetra a névadó tó emberemlékezet óta ki van száradva … A fiúk biztosra veszik, hogy az ufókkal itt folytatják a kísérleteket, és nem az 51-es körzetben (amelynek sarkát egyébként később Las Vegas után érintjük), mert erről a helyről nem írnak a bulvárújságok, úgyhogy itt teljes a diszkréció.
A táj egyre barátságtalanabbá vált, a hőmérséklet emelkedett: közeledtünk a Halál Völgye, vagyis a Death Valley felé. A növények megritkultak, csak száraz, cserje szerű kóró és néhány kaszvadt kaktusz maradt az öklömnyi kövekkel borított, morzsalékos talajon. Mivel nem a turisták által használt fő úton mentünk, egy lélekkel sem találkoztunk, így még nagyobb hatással volt ránk ez a kősivatag.
Nem sokkal később becsatlakoztunk a főútba, ahol azért többen közlekedtek, de azért így is a korábbi napokban megszokott forgalom harmadával találkoztunk. A kövek között egy idő múlva sárga homokbuckákat vettünk észre: egy mini-Szahara terült el a kősivatag közepén. A fiúk szerint olyan az egész, mintha odahordták volna.
Rövid időre betértünk a látogatói központba (természetesen itt is van), egyrészt mert érdekelt, másrészt mert a termek légkondicionáltak, harmadrészt mert egész úton nem találtunk egy fát, ami mellé oda lehetett volna állni pisilni …
Közben elhaladtunk Észak-Amerika legmélyebb pontja mellett (kb. 70 méter a tenger szintje alatt) és elértük eddigi utunk hőmérsékleti rekordját, 109 Fahrenheit fokot mutatott a kocsi hőmérője (ez majdnem 43 Celsius foknál foknak felel meg, ha jól számolom).
Hamarosan elérkeztünk a Death Valley egyik - nem méltatlanul – ismert és népszerű látványosságához, a Zabriskie Point-hoz. Talán ha nem készül el Antonioni híres filmje, kevésbé lesz kultusza, pedig látványosságnak sem utolsó.
Az ember hamar betelik a jóval, és a Las Vegas felé vezető úton – noha nem kevésbé volt érdekes, mint amelyiken jöttünk – csak két, szó szerint szitává lőtt autóroncs ragadta meg a figyelmünket.
Ha annyi mondok, hogy Las Vegas sajátos egy város, akkor azzal nem mondtam semmit. 1944-ben még az volt a városfejlesztők nagy ötlete, hogy a kettőezeregynéhány fős város idegenforgalma attól lendülhetne fel, ha a főutcán minden kocsmának és szállodának vadnyugati homlokzata lenne … Aztán jött Bugsy Siegel, akinek még csak kétségek sem voltak a pénze (valamint a hitelezői pénze) eredete felől, és felépítette a Flamingo szállót, és ezzel egy új stílust és egyben új világot teremtett. Mindenki látni és élvezni akarta ezt az újdonságot, és özönlöttek az emberek. A többit mindenki ismeri. Vagy mégsem? Las Vegas híres főutcája, a Strip gyakorlatilag újjáépül. Jelenleg a telkek egyharmadán építkezés vagy felújítás folyik. A város rakétaként robog előre.
Ezzel együtt mégsem lehet szabadulni a gondolattól, hogy díszletek közt járunk. Már az nagyon vicces, hogy autózik az ember egy ilyen-olyan ritkásan beépített, porois vidéki városban, aztán odaér egy jó nagy repülőtér mellé, és aztán egyszercsak ki van írva, hogy isten hozta Las Vegasban, és már balról ott a Mandala Bay és a Luxor, jobbról a Tropicana és az MGM Grand Hotel, és aztán sorra a többi.
Én az MGM-ben foglaltam szobákat – olyan áron, mint a ridgecresti China Lake Inn-ben, és feleannyiért, mint a világvégi Bridgeport-ban… A szálloda elé gördülve (ilyen helyre nem csak úgy beáll az ember …) kiparancsoltak minket a kocsiból, a csomagokkal együtt, és eltüntették a színről azonnal. Még szerencse, hogy tavalyról emlékeztem a rendszerre, így fel voltunk rá készülve, előtte összerakattam a csomagokat a csapattal, hogy minél gyorsabban ki tudjuk kapkodni.
Kis pihenő után nekivágtunk az éjszakának. Ettünk a szemközti New York New York szállóban valamit (a kisebb kajáldák egy, az épületen belül kialakított komplett utca épületeiben vannak), aztán nekivágtunk. Megnéztük a vízibalettet a Bellagio előtt, leesett az állunk (az enyém csak módjával, mert tavalyról még emlékeztem rá) az Eiffel torony másától, madárcsicsergés hallgattunk a Mirage trópusi szigeténél, s távolról hallottuk a csatázó kalózó lövéseit a Tresaure Island felől. Viszont nem találtuk meg az integető cowboy-t, ellentétben a Rivera táncosnőiről készült szoborral, amelyet igazi műértőként személtünk. Sört is ittunk a Rivieraban, aztán a Casino Royal-ban is, ahol (nomen est omen) gyorsan elpöcögtettem egy egész dollárt egy félkarú rablón.
A végén még egy gyors harmadik sör a MGM-ben, aztán mi, öregek mentünk aludni, a fiúk pedig elindultak, hogy megalapozzák anyagi jólétüket. Ehhez képest mindannyian elégedettek voltunk, hogy reggel mindössze 15 dollárnyi veszteségről számoltak be, mint egyenlegről …
Ez a „középső” napunk, amit többek között onnan is lehet tudni, hogy a terv szerint ezen a napon kellett mosni a szállodában. De erről majd később.
Visaliában meleg volt az este, és éjszakára sem hűlt le a levegő, úgyhogy egy szál lepedővel takarózva is nehéz volt elviselni.
Mai kirándulásunk az óriások birodalmába indult: a Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Parkba. Az előző napon leírtam, hogy a Yosemite felől hogyan változott a magashegyi táj fokozatosan lapos agrárvidékké, most ennek a változásnak a fordítottját éltük át, azzal a különbséggel, hogy nem sokkal Visalia után elkezdődtek a narancsültetvények, és végeláthatatlan sorokban húzódtak a kopár dombok között az úttal párhuzamosan és befelé is. (Mindezt a visszaúton is megtapasztaltuk, csak még közelebbről, mivel akkor nem autópályán mentünk, hanem kifejezetten az ültetvények között.) Nemcsak a gyümölcsfatáblák mérete a döbbenetes, hanem a technológiának az az eleme is érdekes, hogy keményen megnyírják a fákat (nemcsak a narancs, hanem más gyümölcsök esetében is láttuk ezt), néhol szinte kocka lakú lesz a lombozat – nyilván, hogy el lehessen érni szüreteléskor.
A tagoltabb, erdős-köves vidékhez érve egy víztározó mellett mentünk el, amelyben alig volt víz. A környező sziklákon látni lehetett a maximális magasságot, most a vízszínt annak legfeljebb ötödéig ért, ami víztömegben még ennél is jóval kevesebbet jelent, hiszen a meder felfelé szélesedik. Ilyet máshol is láttunk utunk során, bizonyítékaként a Kaliforniát jelenleg sújtó aszálynak. (Ugyanakkor az ültetvények között húzódó, rendezett csatornákban volt elegendő víz az öntözéshez, talán éppen annak eredményeként, hogy oda vezetik el a tározóból a tavaszi többletvizet.) A szárazságnak tudjuk be, hogy az erdők faállományának legalább egyharmada kiszáradni látszik, a hegyoldalak zöldben és vörösbarnában játszanak.
A Sequoia Nemzeti Park igen nagy területen húzódik, de az óriások erdeje (Giant Forest) tulajdonképpen nem nagy kiterjedésű, még ha egy-egy mammutfenyőt lehet is látni a központi részen kívül is. Az odavezető utat viszont építik, vagy legalábbis javítják, úgyhogy majd 40 percet kellett várakoznunk az útlezárás miatt.
A korábbiakban már írtam, mennyire tetszik nekünk, ahogyan az amerikaiak a természeti értékeikre vigyáznak, miközben igyekeznek maximálisan kiszolgálni a látogatókat. Ennek itt is bizonyítékát kaptuk. A park közepén található múzeum mellett fotók mutatják be, hogy az 50-es évekig szállodák sora, benzinkutak, mindenféle bodegák lepték el a Sequoia Nemzeti Parkot is (amely mellesleg időrendben a második a Yellowstone után), amelyeket módszeresen megszüntettek, sőt, még az út vonalvezetését is megváltoztatták, hogy elkerüljön fontos élőhelyeket. Ugyanakkor tanösvényt alakítottak ki, amelyen megtanulható, hogy milyen feltételekre van szükség ahhoz, hogy a több ezer kis magonc egyike sok száz év alatt felhőkarcoló méretű faóriássá növekedjék. Általános tanulság, hogy az egyensúlyon (elegendő, de nem túl sok nedvesség, megfelelő hőmérséklet stb.) kívül az is fontos, hogy egy-egy tűzvész időről-időre elpusztítsa a feltörekvő konkurenciát a környéken…
A sok hatalmas fa között is van néhány, amely kitüntetett figyelmet kap. Ezeket előszeretettel nevezik el – főként a polgárháború tábornokairól. A világ legnagyobb tömegű élőlényének tartott General Sherman nevű mamutfenyő állítólag 1500 köbméter tömegű, 84 méter magas (ez 21 emelet, Ballagi Gyuri számítási metódusát alkalmazva), a kerülete a tövénél 31 méter, a legnagyobb ágának a kerülete 2 méter, úgyhogy még dr. Peti sem érné át, ha rácsavarodna …
Akár azt is hihettük volna, hogy ezzel véget értek a napi izgalmak és látnivalók, de hát itt Amerikában minden óra tartogat valami érdekességet és meglepetést. Az első meglepetés az volt, hogy a Kings Canyon felől (amelyet most idő hiányában kihagytunk, Grant tábornokot pedig, a másik híres fát, Shermann generálissal letudottnak vettük) vagy 40 mérföldön keresztül kanyargott lefelé az út, már azt hittem, és magam is rácsavarodok a kormányra … Aztán beértünk az ültetvények közé (erről már írtam), és itt volt még egy érdekes amrerikaisé
ág. Egy kisvárosban (Exeter) megálltunk üdítőket venni egy benzinkút melletti kis boltban, amelyik inkább valamiféle büfé volt. A helybéli fiatalok (14-16 évesek) ott gyűltek össze iskola után (augusztus 20-án megkezdődött a tanítás), és pont olyanok voltak, mint azok az amerikai 14-16 évesek, akiket a filmekben látunk.
Utunk mai szálláshelyünk, Ridgecrest, felé a Sierra Nevada és a Zöldfülű hegység (Greenhorn Mountains) között vezetett. Különösen az út első fele volt nagyon izgalmas fátlan, sárga füves dombjaival, amelyen semmi életet nem láttunk, pedig a sivatag még messze volt. Ahhoz előbb át kellett érni a hegyeken. Néptelen utakon, kihalt kis falvakon keresztük haladtunk, ami egyrészt érdekes, másrészt azonban nyomasztó volt, mert a benzinünk fogyott, benzinkút meg sehol (nem úgy, mint nálunk, ahol 100 fős kis falvakba is jut kettő …). A végén már megkérdeztünk egy tűzoltót, aki épp a szövetségi és az állami zászló felhúzásával bajlódott, de ő sem tudta (állítólag új még a tesületben, de hát nyilván odavalósi), megkérdezte a felettesét, aki aztán útbaigazított minket. Megtudtuk, hogy 25 mérföldre előre, a hegyen túl van benzinkút (aztán nyilván beírta a napi jelentésbe, mint jócselekedetet …). Az autó kijelzője egy ideig mutatta, hogy hány mérföldnyi távolság megtételére elegendő üzemanyag van még benne, és ez eleinte megnyugtató volt, amikor azonban elérte a számára kritikusnak számító 40 mérföldes határt, onnantól csak az volt kiírva, hogy kevés a benzin, tankolni kellene … Szerencsére az út lejtett, így többnyire motorfékkel, gázadás nélkül jöttem lefelé, mígnem elértük az Izabella Lake-t, és ott egy tóparti városkában választhattunk a 6 benzinkút egyikéből, és teletöltöttük a tankot. Amúgy az Izabella tó is egy nagy víztározó, és szemmel láthatólag ennek szintje is igen alacsonyan van.
Ahogy elhagytuk a Sierra Nevadát, a táj kezdett sivatagivá válni, aztán nagyon az lett. Eltűntek a fák és a bokrok, csak az egészen alacsony kis cserjék, és a Józsué fájának nevezett pálmaliliomok maradtak. Micsoda változás ahhoz képest, hogy néhány órával ezelőtt még óriási fenyők között sétáltunk!
Ridgecrest pont olyan, amilyennek egy amerikai sivatagi várost elképzel az ember (már ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy elképzelje valamilyennek). Az épületek ritkásan, nagy területen helyezkednek el, és van olyan érzésed, hogy nincsenek is lakóházak, csak hamburgerezők, meg benzinkutak, meg motelek az egész városban. Mi mindenesetre elmentünk egy gyorsétterembe, mintegy folytatván a tavalyi amerikai úton megkezdett fast food projekt-et, és felkerestünk egy Carl’s jr. nevű gyorséttermet, amelynek – saját állítása szerint – hosszú idő óta a legjobb „6 dolláros” hamburgert sikerült produkálnia. Bizonyítékként minden alátéten, meg poháron ott állt egy idézet egy Albuquerque-i újság ételkritikusától … Andrissal megkóstoltuk – jó volt. (Papa és dr. Peti teriyakis hamburgert evett, ami azt jelenti, hogy ananászos csirke - ez se hétköznapi dolog.)
Ezzel teljessé vált a mai nap „átlagos” mivolta, hiszen egyrészt ez a túra középső napja. Másrészt itt fordulunk keletnek, és hagyjuk el majd holnap Kaliforniát, harmadsorban az út logójában szereplő két kulcsmotívumot: a sequoia fenyőt és a hamburgert ezen a napon abszolváltuk.
Volt még egy eleme ennek a napnak, de erről nem szívesen írok. Csak a tényszerűség kedvéért: többszöri sorozatos bénázás eredményeként – amíg a fiú a szálloda uszodájában hűsöltek - túlestünk a betervezett mosáson (amúgy ez is azt mutatja, mennyire közepén járunk az utazásnak). Elég legyen annyi, hogy első ránézésre nem tudván különbséget tenni a mosó- és a szárítógép között (pedig rá van írva …) a gatyákat először alaposan megszárítottam, mielőtt mosni kezdtem volna, a színeset viszont csak kicentrifugázva adtam vissza a fiúknak, abban reménykedve, hogy a száraz sivatagi levegő majd reggelre kiszárítja …
De ez legyen a legnagyobb bajunk egész utazásunk alatt. Holnaptól új kalandok várnak.