Szerencsére a 29 pálmáról elnevezett városka éghajlatát a sivatag alakítja, és éjszakára lehűlt kissé az idő, mert a légkondícionálót nem tudtuk bekapcsolva hagyni, olyan erős zajjal működött. Mint előző tudósításomban írtam, a mulatozó tengerészgyalogosoktól éppenséggel lehetett aludni, így hát a légkondi működtetése olyan lett volna, mint műtyúkszem gyanánt üveggolyót tenni a cipőnkbe, ha a természet nem gondoskodik magától valami kellemetlenségről számunkra. Reggelinél mellettünk ült az egyik katona, feleségével, kislányával és édesanyjával, aki „My son is some of those few who support our troops” (azaz kissé szabad, de tartalmilag pontosabb fordításban: „Fiam egyike azon keveseknek, akik csapatainkban szolgálnak.”) Ez aztán a hazafias anya …

Újra nekivágtunk az útnak, amit tegnap sötétben is megtettünk. A nemzeti park bejáratánál nem volt senki az őrbódéban, úgyhogy zavartalanul mehettünk be – úgy látszik, homokszem került az eddig tökéletesen működő gépezetbe (ami a hely sajátosságait tekintve cseppet sem meglepő, homok és por éppenséggel van itt …). 

Első megállónk tegnapi csillagnézős pontunkon volt, ahol különböző tárgyi bizonyítékok – amelyeket tegnap a sötétben nem vettünk észre – arra utaltak, hogy a kimenős katona fiatalok és alkalmi partnereik útja is eddig szokott vezetni (és ők nem a csillagokat nézik …) Képzelem, mit gondolhatott tegnap a járőröző parkőr, amikor megállt mellettünk, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, és négy férfiembert talált ott.

Ez a nemzeti park a Mojave és a Kaliforniai sivatag találkozásánál terül el, egy viszonylag magas fennsíkon. Területe nagyobbrészt lapos (körben persze hegyek), néhol azonban meglepő formájú, gömbölyű alakzatok emelkednek ki. A két sivatag növényzete eltérő, és tényleg nagyon érdekes látni, amint 200 méteren belül gyakorlatilag kicserélődik a növényzet. A Kaliforniai sivatag jellegzetes növénye a Joshua’s Tree névre hallgat, s fiatal korában a nálunk is ismert jukkára emlékeztet (mert hogy valójában az is), később azonban szabályos fává cseperedik.

A Mojave sivatag jellegzetes növénye egy kaktusz, a cholla. Ez egy hengeres tagokból álló kisebb fává cseperedő, rendszertanilag a medvetalp kaktusz rokonságához tartozó, de persze arra cseppet sem hasonlító növény. Néhány száz méterre a két sivatag határvonalától már sűrű erdőt képez. Egy részt szépen elkerítettek, és tanösvényem mutatják be a kaktusz életciklusait. Sajnos a virágzás időpontjához képest kb. 1 hónappal később érkeztünk, akkor elképesztő lehetett a sárga virágba borult kaktuszerdő. Akik személyesen is ismernek, tudhatják, hogy igen kedvelem a kaktuszokat, és sejthetik, hogy még így, virágok nélkül is mennyire élveztem ezt a helyet.

A növények mellett a különböző, változatos formát alkotó sziklaformációk is érdekes látnivalói a parknak. Az egyikben nem is kell túl sok fantázia felismerni egy elefántot (ez a Jumbo Rock), egy másik pedig határozottan koponyát formáz (Skull Rock) – ha jó irányból nézzük.

Ha félreteszem a kaktuszok iránti elfogultságomat, akkor el kell ismernem, az igazi nagy attrakciót a névadó Joshuas Tree (Yucca Brevifolia) jelenti. A korosabb példányok 6-8 méteresre is megnőnek, törzsük vastagsága és mintázata a valódi fákéra emlékeztet, a felső részén pedig mintha ágak nőnének. A park területének északi-nyugati felén viszonylag nagy sűrűségben találhatók.

Különösen érdekes volt az a terület, ahol a közelmúltban tűz pusztított, és a puszta talajból meredeztek ki a kiégett fatörzsek.

Utolsó nemzeti parkunkat elhagyva ünnepélyes keretek között kukába dobtuk Papa gyaloglócipőjét, amely fél évtizedes hűséges szolgálat után, több száz kilométerrel a talpában az előző napon elszakadt. Béke poraira.

Innentől kezdve nem volt más hátra, mint megérkezni Los Angelesbe. Utunk során először szemerkélni kezdett az eső, igazolva annak a döntésnek a helyességét, hogy most már nem mossuk le az út porát az autóról.

Amikor 9 napja elindultunk San Franciscoból, jól rácsodálkoztunk a szélkerekekre. Hát most aztán megint volt nagy csodálkoznivaló ebben a témakörben. Ahol a 62-es út Palm Springs közelében találkozik a 10. sz. autópályával több száz szélkerék áll katonás rendben, és nemhogy rontanák a látványt (állítólag nálunk, Magyarországon azért nem engedélyezték ilyenek felállítását, mert vizuális környezetszennyezést okoz …), de kifejezetten szépek voltak. Mint valami futurisztikus erdő – ma már a második.

A Los Angelesbe vezető út további része izgalmak nélkül telt, habár azért elég érdekes 80 mérföldet (120 kilométert) lakott területen belül, autópályán megtenni. A végén úgy döntöttünk, hogy nem megyünk végig a freeway-n, hanem lekanyarodunk a Sunset Boulvard-ra, és azon megyünk végig – érdekes élmény volt.

Fél háromra értünk Berend T. Ivánékhoz, akik a következő napokban szállásadóink lesznek.

Egy frissítő sör után máris indultuk Venice Beach-re, mert a fiúk egy gyerekkori számítógépes játékukból (gördeszkások – THPS) emlékeztek erre a helyre. Vasárnap nagy kirakodóvásár van itt, szemfényvesztők, csepűrágók, önjelölt művészek, mutatványosok és általában véve mindenféle érdekes népség. No meg persze gördeszkások és görkorisok.

A Pico Blvd. végénél parkoltunk az óceán partján, kisebb sétával értük el a Venice Beach-i forgatagot. A vízpart és a sétány között majd 100 méteres homokföveny húzódik, aztán egy járda a gyalogosoknak és egy úttest a biciklisek, görkorisok és egyéb gyorsan haladók számára. A gyorsat akár nagyon gyorsnak is mondhatnánk, mert némelyek olyan tempóban repesztenek négygörgős korcsolyájukon, hogy bizony gondosan körül kell nézni annak, aki át akar menni a másik oldalra. Biciklisből is sokféle van, a hagyományoson kívül láttunk tandemet (ez már valamennyire megszokott a turisták által látogatott helyeken), de volt háromszemélyes kerékpár is. Eléggé elterjedt errefelé a fekvő bicikli, amelynél nem lefelé tapos az ember, hanem egy süllyesztett fotelban ül, és előre nyújtott lábbal hajtja a bicajt. A kerékpárút után egy zöld, füves terület következik pálmákkal, aztán a közlekedésre szolgáló úttest és a part menti házak.

A Venice Beach-en az úttest, a kerékpárút és a járda egyesül, sőt, itt állítják fel standjukat a mutatványosok is. Ezek aztán mindenfélék lehetnek, van jósnő, képzőművész, gitáros, tüntető (a gyorséttermek és George W. Bush elnök ellen tiltakozott), sajátos illatú füstölőket árusító jamaicai (belőlük nagyon sok van, mindenféle műfajban), kígyóval a nyakában sétáló hajléktalan (belőlük sincs kevés – mármint nem a kígyókból …), késdobáló zsonglőr, bioszappan árús, gyorsportré készítő, saját cd-jét áruló bizonytalan egzisztenciájú zenészféle az egyik oldalon. Az úttest másik oldalán sörözők, éttermek, turistákkal és kiöregedett, de mostanra jó egzisztenciát szerzett, bőrcuccos rockerekkel. Nem tudtuk, hova kapkodjuk a fejünket.

A zsibvásár végénén a pálmák közt a híres gördeszkás pálya. Állítólag három fiatal itt találta fel a gördeszkát, mert az öregek nem engedték őket szörfözni az óceánon. A pályán most is főleg fiatalok (8-10 éves kortól) próbálgatták magukat, valamivel arrébb viszont a görkoris diszkóban inkább 30 fölöttiek (köztük egy masszív ötvenes férfiig) rázták magukat.

Visszafelé a parton jöttünk, hogy a fiúk áztathassák a lábukat a Csendes óceánban.

Este háziasszonyunk, Kati remek sültcsirkével várt bennünket, mi pedig a kiváló vacsora mellett gyönyörködtünk a felkelő teliholdban és a percenként le és felszálló repülők fényeiben. Közben lent, a kanyon alján megszólalt a prérifarkasok kórusa.