Las Vegastól könnyedén váltunk meg, noha mindannyian úgy gondoltuk, fontos állomása volt ez amerikai körutunknak. Papa megfogalmazása szerint ez a város olyan az amerikaiaknak, mint Mekka a mohamedánoknak (elnézést kérek a nevében is mindazoktól, akik ezt a profán hasonlatot sértőnek találják): legalább egyszer az életben el kell zarándokolni ide. Mindazonáltal mi is az MGM arany oroszlánja előtt fényképezkedtünk, mielőtt útnak indultunk volna… (Előtte még volt egy felejthető reggeli aranyárban – ne is beszéljünk róla.)

Korábban írtam, milyen illúzióromboló fényes nappal megérkezni Las Vegasba. A reggeli elutazás hasonlóképpen olyan érzetet kelt az emberben, mint a másnaposság – valahogy túl világos, túl szimpla, túl hétköznapi minden. Mi mindenesetre gyorsan irányba fordulunk, hisz a legfontosabb főútvonal, a kétszer 6 sávos országos 15 sz. út úgy húz keresztül a városon, hogy egy sarokra van a Striptől, a csillogó főutcától.

 

Az előző napi késői fekvés miatt kicsit későbbre halasztottuk az indulást is, szerencsére azonban remekül lehetett haladni a fent említett autópályán. Még a sportkocsik sem csak úgy elhúztak mellettünk, hanem komótosan megelőztek – 6 (hat) Lotus egymásután.

Utunk első fontosabb látnivalójáig, a Zion Nemzeti Parkig már sok minden nem történt, hacsak az nem, hogy egy Papa az egyik benzinkúti megállásunkkor megkívánt egy zacskó pattogatott kukoricát, megvette, aztán a kocsiban derült ki, hogy a kukorica édes. Szólhattunk volna, hisz mind a hárman tudtuk, de mi is elfelejtettük. Később azon élcelődtünk, hogy hogy meglepődne egy amerikai, ha beül a moziba nálunk egy kétliteres pattogatott kukoricával, és kiderül, hogy az meg sós …

Olyan útszakaszon jártunk, ahol én már tavaly is megfordultam, úgyhogy engem nem lepett meg, de a társaság többi tagja most találkozott azzal, hogy Utah földje vörösebb, mint Csepel volt 1952-ben. A hatalmasra nőtt, vörös hegyek alatt mondta dr. Peti, hogy úgy érzi magát, mint az egér a Marson.

 

A Zion legfontosabb látnivalói a patakok és vízesések, amelyeket azonban csak úgy lehet felkeresni, ha a Visitor Center melletti parkolóban hagyja az ember a kocsiját, és felszáll az ingyenes buszokra, amelyek körbehordozzák a park legfontosabb látnivalói mentén. Egyrészt azonban sajnos nem volt erre 3 óránk sem, másrészt a korábbi tapasztalataink alapján gyanítottuk, hogy a patakok korántsem olyan bővizűek, a vízesések többsége pedig üzemen kívül van mostanában. Úgy gondoltuk, elegendő lesz csupán végigautózni a Bryce kanyon felé vezető úton. Nem vitás, az élmény így is nagy volt. A hegyek itt olyanok, mint a rétes, rétegek vannak egymáson, többnyire ferdén, elcsúszva, és a fák ezen a valószínűtlen, nagyon vörös talajba kapaszkodnak valahogyan.

Ennél tudományosabban sajnos nem tudom elmagyarázni, a látvány amúgy is magáért beszél. (A kocsi utasai amúgy testületileg utasítottak, hogy háromnál többször nem állhatok meg fényképezni … Még szerencse, hogy a fiúk is rendszeresen forgatnak, a bloghoz.)

 

Némi békésebb autózás után befordultunk a Bryce kanyonhoz vezető útra, amely a Red Canyon keresztül vezet. Ez a hely is – a nevéhez méltó módon – tele van furcsa alakú, vörös sziklákkal, úgyhogy a marsbéliség érzete csak tovább erősödött. Ez a látvány jól felcsigázta a várakozást a Bryce kanyonnal szemben.

A Ruby’s Inn nevű fogadó – ahol aznap éjszaka aludtunk – már réges-rég itt áll, bár gondolom, azóta egy szög sem maradt meg az eredetiből, viszont nagyüzemmé szerveződött, van kemping része, étterem, bár és persze ajándékbolt és élelmiszer. Ez utóbbi különösen fontos volt számunkra, mert úgy döntöttünk, hogy ezúttal az amerikai szokásokból a piknikezést próbáljuk ki. Igazán remekül sikerült, még Maci Laciéknak is jutott volna, ha arra tévednek.

 

A Bryce kanyont övező erdő egy nagyon kellemes, lombos és tűlevelű fákból álló, kicsit ritkás, gyér aljnövényzetű erdő. Mondom, kellemes, de semmi extra. Láttam is csalódást a fiúk arcán, amikor beléptünk, meg amikor leültünk enni: ezért vannak úgy oda. Még amikolr megálltam a semmiféle kecsegtető dolgot fel nem mutató parkolóban, akkor sem hitték el, hogy pár lépés múlva csodát látnak. Úgy időzítettük az érkezést, hogy közel legyen a naplemente (tudtam, Utah-ban egy órával előrébb járnak, mint a kaliforniai idő). A Bryce hozta a formáját.

 

A hatalmasra nőtt, ég felé irányuló, a fehértől a mély narancsig terjedő színárnyalatú, de főként korallszínű cseppkövek (persze a kialakulási mechanizmusuk egész más, egyszer majd elmesélem, ha ráértek, de így tudom legjobban jellemezni ezeket a képződményeket) egy csodálatos, mesebeli palota képét formázzák. Estefelé már sok az árnyék, de a lenyugvó nap súrló fénye által megvilágított szilák izzani kezdenek. Erről tényleg nincs mit mondani, ezt – még ha fényképen is – látni kell.

 

A csodálkozó társaságot otthagytam a Sunrise Pointnál, és meg felloholtam a kocsiért az Inspirations Point-hoz, ezzel nekem az esti tornám is megvolt.

No meg a piknikezés bora, és az a kis sör, amit blogírás közben megittam – nem sokáig kellett este ringatni …