A cím roppant misztikus, magam is megrémülnék tőle, ha nem én adtam volna, és ha nem tudnám, hogy Amerikában (de valószínűleg mindenütt máshol a világban is) szeretnek hangzatos neveket adni a nagy látnivalóknak.

De kezdjük az elején. A fiúk diszkréten, de elég határozottan a tudomásomra hozták, hogy ez az ő video-blogjuk, ahová persze beengedtek, de ha én hosszú szövegekkel és számtalan fotóval elárasztom az oldalt, akkor az ő videoszösszeneteik majd jól nem érvényesülnek eléggé, úgyhogy fogjam magam vissza. Hát most megpróbálom, két napot igyekszem elmondani egyszerre (és akkor még hátra van az Aranyvidékről szóló beszámoló kifejtése is.)

Augusztus 18-ra az eredeti programban nem terveztünk semmit, arra gondolván, hogy majd a reddingiek javasolnak valamit, egy olyan helyet pl., ahová ők szeretnek járni. János sajnos nem tudott velünk tartani, viszont ajánlotta, hogy menjünk el a Lassen Nemzeti Parkba, mert az nagyon látványos. Nekünk a másnapi program része lett volna ennek a látványosságnak a felkeresése, de csak rövid időt tudtunk volna ott eltölteni, mivel aznap még több, mint 300 mérföldet is magunk mögött kellett volna hagyni. Elfogadtuk a javaslatot, és nekivágtunk az útnak.

A Lassen Nemzeti Park egy nem is olyan régen még aktív vulkán köré szerveződött, látnivalói – a magashegyi természet zord szépségén túl – ugyancsak a vulkánossághoz kapcsolódnak. Rögtön a bejárat után az Egyesült Államokban szokásos módon csinos kis Visitor Center fogadja a látogatót, ahol megtudhatja, miért is érdemes megnézni ezt a látványosságot. Itt tudtam meg, hogy a tűzhányó eddigi utolsó kitörése 1915 július 14-én következett be, amikor is a kiáramló láva egy egészen nagy területet letarolt. Azt már a kitörés helyszínén láthattuk, hogy az elpusztított terület az elmúlt időszak alatt újra befásult, a fenyők hihetetlen körülmények között is megélnek. Ezzel együtt nagyon érdekes látványt nyújtott a talaj, amely az ökölnyitől az emberfej nagyságúig változó mérető szürke kövekből áll, és eléggé erőteljesen dimbes-dombos – a természet erőinek ahhoz még nem volt ideje, hogy szépen lekerekítsék a formákat.

Ezt követően egy szerpentinen haladtunk fölfelé, meg-megállva, hogy fényképezni tudjunk. Az út 9000 láb (2700 méter) fölé emelkedik, így hát a növényzet is egyre gyérebb lesz. De azért addig is szépséges rétek és sűrű fenyvesek váltogatják egymást. A Lassen csúcsra gyalogösvény vezet, de mi egy kicsit tovább mentünk, és a St. Helen tó partján tettük le a kocsit. Innen indultunk a kitervelt oda-vissza 4 km-es gyalogtúránkra a Bumpass Hell-nek nevezett, erős vulkáni jelenségeket mutató területre. Az út nem volt nehéz, egy hegyoldalban vezetett, ahonnan remekül be lehetett látni a völgyet és a környező csúcsokat. Valahol félút táján egy tábla tájékoztatott bennünket, hogy tulajdonképpen egy valamikori óriásvulkán kráterének belső falán haladunk, az előttünk elterülő völgy a kráter alja, a környező hegyek pedig a kráter letöredezett széleit mutatják. A méretekről csak annyit: az átmérője legalább 10 km …

A végcélról hamarabb tudomást szereztünk, semmint hogy megpillantottuk volna, mert az erős kénszagot messziről éreztük. Maga a térség egy kisebb völgyben van, és látható itt gejzír, iszapfortyogó, kigőzölgés, színes ásványi kicsapódások – szóval egy mini-Yellowstone! A visszaút eleje kicsit kapaszkodós volt, de a papa is bírta, nem úgy, mint két napja a Telegraph Hill-t, de persze az is igaz, hogy most nem ettünk előtte egy nagy ebédet …

A St. Helen (magyarul Szent Ilona) tónál, Ilona napján csendben megemlékeztünk Ilonáinkról is.

A hazaúton – talán a túra miatt, talán a légnyomásváltozás hatására - mindannyian elálmosodtunk, meg hát a János által készített bőséges reggeli és a tóparton elfogyasztott maradék szőlő ellenére 4 óra tájban már meg is éheztünk, betértünk hát egy út menti kávézóba. A szituáció hasonlított arra, amit az amerikai filmekben szoktunk látni (amúgy ezt megelőzően és később is sokszor éreztük): poros kis parkoló, kopott (de tiszta!) kis büfé, ahol azonnal hozzák az étlapot, amint leülünk, és kérés nélkül a jeges vizet is. Szendvicset rendeltünk, hogy ne térjünk el a helyi szokásoktól, meg kávét. A felszolgálásban aktívan segédkezett a mexikói tulajdonosok 10 év körüli kislánya is, és a fiúk megállapították, hogy tíz év múlva vissza kellene jönni, hogy meglássuk, mire vitte …

Este elmentünk János tanyájára. 15 percnyi autózás után a főúttól nem is messze egy hosszú, lapos épület. Semmi flanc, de azért szépen rendben tartva. Itt lakik János korombeli fia, Robi, ő gondozza a birtokot, ami például abból áll, hogy rendszeresen szét kell bontani a hódok által épített várat a patakon, elkergetni a vidrákat, amelyek a halastó állományát dézsmálják. Aztán foglalkoztatni kell a két kutyát is. A birtok méretéről csak annyit, hogy amikor kérdeztem, hogy meddig tart, azt mondta János, hogy ott hátul az állandó vizű folyónál van vége valahol …

Amíg Robi a BBQ (barbecue) vacsorát készítette, János megpróbált halat fogni a tóban, de ezúttal nem járt sikerrel, pedig állítólag nagy példányok is vannak, ami nyilván igaz, mivel a vidra nem fog vacakolni ujjnyi halacskákkal. Steak és oldalas volt sült babbal, meg kaliforniai borokkal – remek este volt.

Másnap reggel átestünk a szokásos fényképezkedésen János háza előtt. Annyival volt könnyebb, hogy nem abból gond, ki nyomja meg a gombot, házigazdánk volt a fotográfus.

Egy órányi autózás után megálltunk, hogy vessünk egy pillantást a Lassen vulkán másik felére, pontosan onnan, ahonnan egy korabeli fényképész felvételt készített a kitörésről. A hegyet sajnos nem lehetett látni a felhőktől, viszont a felhőket ige, és már ez önmagában is megérte: ilyen különös alakú felhőzetet otthon én nem láttam.

Utunk Susanville-en keresztül vezetett, amely Robi szerint csak egy hosszú utca, a leírások szerint viszont az egyik első város itt a térségben. Az odavezető út gyönyörű és változatos erdőségen keresztül vezetett, a város után pedig van egy nagyobbrészt kiszáradt tó, a Honey Lake, amely tényleg olyan aranybarnán csillog, mint a méz. Sajnos nem álltunk meg lefényképezni, amit nagyon bánok. A táj közben erdősről egyre inkább sztyeppésre és félsivatagosra fordult, egy-egy kisebb forgószél portölcséreket keltett, és ördögszekereket hajtott keresztben az úton. Közeledtünk az államhatárhoz, Nevadához.

Habár programunk szerint megyünk majd Las Vegasba, azért nem akartuk kihagyni Reno-t sem, amely „a világ legnagyobb kisvárosa”-ként hirdeti magát. Nekik legyen mondva, eltartott egy darabig, amíg a központba értünk. Sietve leparkoltunk, és az utunkba eső első kaszinóba siettünk – merthogy már mindenkinek nagyon kellett pisilni … Papa le is fényképezte a Harrah’s-ot, mint a kaszinót, mondván, mindenkinek megmutatja a kaszinót, ahol pisilt.

Ha már itt járunk, gondoltuk megnézzük a Lake Tahoe-t is, amelyik azért volt érdekes már előre, mert közel van ugyan a sivatagban épült Renohoz, mégis síparadicsomként is számon tartják. Rövid autózás után már 9000 láb (2700 méter) körül autóztunk, és hamarosan megpillantottuk az első sípályákat, s valamivel később magát a tavat is. Közel érve hozzá le akartunk menni a partjára, de bekeveredtünk egy üdülőtelepre, amit utólag nem bántunk, mert legalább megláttuk, miféle házakban töltik szabadidejüket az „egyszerű amerikaiak”. Mit mondjak, nem egy Büdöstó …  Végül aztán találtunk egy kilátópontot – újabb szépség az úton.

Visszakeveredtünk a főútra, s arra gondoltunk, hogy Bridgeport-ig, ahol a szállásunk van, már csak el kell autóznunk, de azért még erre a szakaszra is jutott egy sziklás folyóvölgyben való autózás, amitől már el sem állt a lélegzetünk, pedig éppenséggel megtehette volna.

Késői ebéd vagy korai vacsora – nem kezdtünk terminológiai vitába, hanem felkerestük a Rhino névre hallgató helyi kocsmát Bridgeport egyetlen – ámde fő – utcáján. Ez is tipikus amerikai élmény volt, legalábbis az alapján, ahogyan mi a filmekből Amerikát elképzeljük. Kisebb gondok akadta a sör rendelésénél, mert Andris kért négy sört egy hosszú szőkehajú pincérnőtől, akiről gyorsan kiderült, hogy nyilván a helybéliek sem az eszéért szeretik. Kérdezte milyet? Kérdeztük milyen van? Mondta, hogy mindenféle, s itt el is akadt volna a beszélgetés, ha Andris nem találta volna fel magát, és nem mondta volna, hogy négyet és nagyot, a kezével mutatva is a méretet. A csaj tanácstalanul pillantott a pult felé, ahol a főkocsmáros álldogált. Megértve a jelzést, Andris odament, ahol a 843 lelkes kis falú 4 kocsmájának egyikében 8 féle csapolt sör közül válogathatott. A sört végülis egy nagy, literes kancsóban hozták ki négy pohárral. Hamburgert rendeltünk, a ház specialitását (papa egy salátát), és amikor megkérdezte a pincérlány, hogy hot or mild, azt gondoltuk Andrissal, hogy aki az Erős Pistát ismeri, azt már nagy meglepetések nem érhetik. Pedig de … Peti szerint jó volt a kaja, de én legszívesebben folyamatosan kilógattam volna a nyelvemet, mint a kutyák.

Erre a napra volt még egy látnivaló, amiről egy külön blogbejegyzést kellene írni, de nincs rá sem hely, sem idő. Elmentünk Bodie-ba, az egykori aranybánya körüli városba, amelyet a lakó a 20. század első harmadában úgy hagytak ott, hogy még a kést meg a villát is az asztalon hagyták. A deszkaházakból álló kísértetváros ma turistalátványosság, de hál’isten nem olyan, mint az operettdíszlet Sutter Creek, hanem valódi lenyomata egy elmúlt kornak. Már az oda vezető út is igen látványos (az utolsó 3 mérföld egyenesen földút, hogy az illúzió megmaradjon), a városkában pedig akár egy napig is érdemes lenne elbóklászni annyi itt az érdekesség.

De ha mindent leírok, akkor a t. olvasó akár azt is gondolhatja, hogy felesleges ide eljönni, pedig téved. Legyen annyi elég, hogy utunk első harmadán túl megszavaztuk Bodie-t a három legérdekesebb látnivaló egyikének.