A Best Western Grand Canyon Squire Inn igen kényelmes, még a szállodalánc közismerten korrekt átlagos színvonalánál is jobb hotel. De az azért mégiscsak skandallum, hogy a wifi csak délután működik este nem. (Bár gondolom, hogy a szállóvendégeket többségét ez nem rázta meg, lévén jópáran itt nyaraló orosz családok tagjai …) Amúgy a recepciós lány is orosz volt, akinél előző este becsekkoltunk, a Bryce Canyonnál pedig egyenesen ketten voltak az egymással oroszul beszélgető recepciósok. A legérdekesebb mégis az volt, hogy ismét találkoztam itt azzal a szlovák fiúval, aki tavaly segített nekünk a szállásszerzésben. Ő ugyan nem emlékezett rám, meg a szituációra sem, de örült, hogy egy év után újra eljöttem. Hát mit mondjak: én is örülök …

 

 

A mai programunk tulajdonképpen csak az utazás – elég messze van az a 29 pálma, amelyet ma estére el kellene érnünk. Valójában a Twentynine Palms nevű település az úticélunk, amely a Joshuas Tree National Park egyik bejárata mellett fekszik, és ahol ezen a napon a szálláshelyünk lesz.

De a nap igazi célja és fő látnivalója maga az utazás a híres  66-os úton, amelyet „The Main Street of America”-nak, vagyis amerika főutcájának is neveznek, és épp annyira pulyka Valamikor a 20. század első harmadának végén építették, és Chichago-t köti össze Los Angelessel (pontosabban Santa Monica-val). Annak idején a nagy világválság következményei elől nyugatra menekülök számára az új élet megkezdésének szimbólumává vált. Ekkor íródott a Route 66 című jazz standard, amelyet máig sokan feldolgoztak. Az 50-es években, a motorizáció robbanásszerű elterjedése időszakában az autó tulajdonlásával együtt új idea jelent meg az amerikai társadalomban, a „családi nyaralás”, amely ismét a 66-os útra irányította az embereket. A 60-as években a hippimozgalom számára vált ismételt jelképpé: ezúttal a kötődés mentesség, a szabadságvágy szimbólumává. Mára nagyobbrészt átépítették autósztrádává, és másik számot is kapott, de azért a táblákon a most használatos 40-es szám mellett utalnak a történelmi 66-os számozásra is. Van azonban egy kb. 60 mérföldes szakasz Seligman és Kingman között, amely az eredeti vonalvezetésen fut, míg a 40-es út lerövidítve a két város között távolságot, új nyomvonalat kapott. Seligman innentől a történelmi 66-os út kapujának nevezi magát, múzeumot szentelt a témának, és egyébként is: ebben a városban minden a 66-os útról szól.

Mi is nekivágtunk a szinte kihalt útnak, és megpróbáltuk átvenni az amerikai életérzésnek ezt a részét. Évente egyszer élénkül meg ez az útszakasz, amikor mindenféle flúgos futamokkal emlékeznek meg a „Mother Road”-ról (amit kicsit oroszos felfogásban „Út Anyácská”-nak fordíthatunk.)

 

Kingman-nál visszatértünk a 40-es útra, de nem sokkal később el is hagytuk, mert elfordultunk Lake Havasu City felé. A város igen fiatal, még annyi idős sincs, mint én, 1964-ben alapították. A tó, amelyről a nevét kapta, nem sokkal idősebb, a ’30-as években épült Parker Dam által felduzzasztott Colorado folyó hozta létre. A mesterséges tavon hatalmas vízi élet zajlik, állítólag a Grand Canyon után ez Arizona leglátogatottabb idegenforgalmi látványossága. Rengetegen, köztük nagyon sok nyugdíjas költözik ide. Papa, amikor ezt az információt meghallotta, kijelentette, hogy ő nem fog és ne is eröltessük. Mi ezt megértéssel tudomásul vettük. A város ugyanis nem túl barátságos (legalábbis az a része, amit mi láttunk belőle), annak ellenére, hogy a fő látnivalója a London Bridge, amelyet a város megálmodója és fő mecénása Robert McCulloch 7 millió dollárért megvásárolt, darabjaira szedetett, átszállíttatta ide, és újra felépítette.

 

 

A város után nem, sokkal ráakadtunk magára a duzzasztó gátra is – sokkal kisebb, de talán ezért szerethetőbb is (ha egyáltalán egy duzzasztógátra alkalmazni lehet ezt a kifejezést), mint az előző nap látott Glen Canyon Dam. Azért így sem kicsi, állítólag ennek a gátnak a legnagyobb a magassága az eredeti folyómederhez képest a világon.

A gát után nemhogy csökkenne, de szinte még meg is élénkül a vízi élet. A folyó vize nyugodtnak és szabályozottnak tűnik, a partja pedig végestelen végig beépítve házakkal, éttermekkel, csónakházakkal. A legmegdöbbentőbb azonban azoknak a lakótelepi garázs- sorra hasonlító raktáraknak a hatalmas tömege, ahol a tulajdonosok tartják távollétükben a hajóikat. Ez mutatja csak igazán, milyen sokan járnak ide, a sivatag közepébe vízisportolni.

 

 

A Lake Havasu-tól távolodva egyre kopárabb lett a sivatag. A szürke semmiben futó nyílegyenes út egyhangúságát csak a patakátfolyásoknak biztosított mélyedések okozta hullámzás tette valamennyire változatossá. Twentynine Palms felé közeledve legalább a környező hegyek szolgálnak némi látványossággal.

 

 

 

A várost egyébként alig vettük észre, annyira ritkásan állnak benne az épületek. Ráadásul a Best Western épp a másik végén áll, de nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a városban épp aznap ünnepelték

egy csomó amerikai katona hazaérkezését valahonnan, és ennek módja egy, az ablakunktól 20 méterre rendezett medencés buli volt … Rendesek voltak, mert éjfél után csak ketten üvöltöttek valami szomorú nótát. Igaz, ők teljes torokból …

Mai vacsoránk egy mexikói étteremben volt, ahol egyrészt egészen kiváló ételeket ettünk, másrészt Andris kishíján nem kapott sört, mert nem volt nála igazolvány. Egészen nevetséges, ahogyan a két fiútól (az egyik 22, a másik 25 éves) rendszeresen elkérik az igazolványukat, mielőtt kaphatnának egy pohár sört. (A Grand Canyonnál volt ennek a csúcsa: az igazolvány számát, amivel igazolták magukat, beírták egy előre nyomtatott rublikákat tartalmazó füzetbe, és aláíratták velük.) Végül elhitték neki, hogy jogosult, de lehet, hogy izgultak … J

 

Az étteremből még felmentünk a hegyekbe, mert csillagokat akartunk nézni, de sajnos a (majdnem) telehold miatt csak a legfényesebbek, (pl.. a Göncölszekér) látszottak Andris meg is jegyezte, hogy ezért kár volt ennyit utazni, ezt látja a szobája ablakából is.

De szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy kár volt.