Valamit valamiért – gondolhattuk első San Francisco-ban töltött éjszakánk után reggel az utcára kilépve. Szállodai szobánk ugyanis némi eufémizmussal szerénynek nevezhető, s nem csak a Best Western számomra már tavalyról ismert kényelméhez hasonlítva, hanem általában véve is, viszont a város közepén van, néhány lépésre a kínai negyed bejáratát jelző kaputól. Amikor – kicsit hosszabb pihenőt engedve magunknak – kilenckor elindultunk reggelizőhelyet keresni, azt is megérthettük, miért nevezik a magas házakat felhőkarcolónak. A tőlünk két sarokra kezdődő financial district toronyházainak felső emeletei ugyanis párába burkolóztak. Ez nemvolt valami biztató a nap egésze nézve, egyrészt mert Papa azt olvasta valahol, hogy a Golden Gate híd gyakran egyáltalán nem látható a ködtől, másrészt eléggé hűvös is volt.

Először egy Starbacks Café-ban akartunk reggelizni, de nem találtunk leülős helyet, ezért a szemközti Working Girls nevű helyen fogyasztottuk el magyar mértékkel szerénynek nem nevezhető, narancsléből, kávéból és sonkás-rántottás-zöldséges szendvicsből (+ a hatalmas muffinok) álló reggelinket. Azon töprengtünk, hogy nálunk bizony az efféle reggelizőboltoknak hamar felkopna az álluk, mert a magyar ember vagy nem reggelizik, vagy otthon eszik, legfeljebb a munkahelyi büfében vesz egy parízeres zsömlét, de hogy betérjen egy utcai boltba, az nehezen elképzelhető. A többség persze itt sem ül le, hanem fogja a kis motyóját, és magával viszi. Az utcán kezében papír kávéspohárral siető emberek látványa a legtermészetesebb egy amerikai nagyvárosban.

Gyalog vágtunk neki a dimbes-dombos város felfedezésének. Első látnivalónk egyben fontos közlekedési eszköz is: a cable car-nak nevezett helyi villamos, amelynek összesen három vonala van, ebből kettő szinte ugyanazon a vonalon közlekedik. A helyiek persze valószínűleg nem ezt használják a tömegközlekedésre, de a túristák számára ez olyan, mint Párizsban az Eiffel-torony – a város kihagyhatatlan szimbóluma. Szállodánk közel van a Union Square-hez, ahol tavalyi ittartózkodásunkkor is laktunk (az akkori csapattal), az ottani megállóra jól emlékeztem. Bár dideregtünk kicsit a hűvös szélben, hamarosan jött is a jellegzetes kocsi – amelyre azonban nem engedett felszállni a zord kalauz, mert tele volt (persze nem a kalauz - bár ki tudja -, hanem a kocsi). Még kétszer jártunk így, mire úgy döntöttünk, hogy lesétálunk a végállomásig. Ekkor megértettük, hogy miért van mindig tele: hosszú sor kígyózott a felszállásra várva, s nekünk is fél órás várakozásunkba került (plusz fejenként 5 dollárba, ami ahhoz képest, hogy a budavári sikló használat 6-7 dollárnyi forint, nem is tűnik soknak), hogy felszállhassunk. De megérte a várakozást, mert így azt is láthattuk, hogy a sín végi fordítón emberi erővel állítják irányba a kocsit.

Élményszerű utazás végén a Fisherman’s Wharp-nak nevezett kikötő közelében szálltunk le a

végállomáson, és ahogy elindultunk felfedezni a környéket, egy gumikerekeken gördülő cable car-t vettünk észre várakozni az egyik sarkon. Kiderült: egy kétórányi városnézést kínáló busz. Az útvonala nagyon ígéretes volt, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk vele egy kört, de mivel a legjobb nézelődő helyeket már elfoglalták, úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a következőt. Addig is kiballagtunk a mólóra (pontosabban az egyik mólóra a 47-ből), és vetettünk egy pillantást aa Alcatraz-ra, a legendás börtönszigetre.

A busz eleinte Cow Hollow nevű városrész tipikus, de egy idő után már nem túl sok változatosságot mutató házai között kanyargott, úton a Golden Gate híd felé, amíg ki nem ért a Presidio-nak nevezett ligetes területig, amely – mint később kiderült – egyfajta élő skanzen, amelyben a város eddigi történetére jellemző és azt bemutató épületek láthatóak. A szélén öregnek látszó, de belül luxusszinten felújított házak, persze csillagászati összegekért. A legnagyobb attrakció azonban, ahol meg is álltunk 10 percre, az Exploratorium-nak nevezett szépművészeti múzeum, amelyet ókori stílusban építettek. Gigantikus korinthoszi oszlopok alkotta kerengő és egy hatalmas kupolás épület alkotják a csoportot. Az oszlopok tetején háttal álló női alakok ölelik az oszlopfőt. A dolog amúgy is roppant amerikaias, de a hatást csak fokozza, hogy a nőalakok nyilvánvalóan teljesen egyformák, ahogyan az öntőformából kikerültek, ráadásuk mind a négyen melltartópántot véltünk felfedezni a vállukon és a hátukon …

A Golden Gate híd is hatalmas, node mecsoda különbség! A híd a mérnöki teljesítmény csodája, dr. Peti azt olvasta róla, hogy ha két csavart kiszednek belőle, már megbomlik az egyensúlya, ezért folyamatosan tartják karban, kettesével cserélve a csavarokat, s mire végeznek, kezdik elölről. Állítólag csak ezzel az egyetlen dologgal 50 ember foglakozik, de a híd folyamatos munkát ad 350 embernek (ez utóbbit papa is megerősítette). Most – a szokásos karbantartási munkák mellett – azzal foglalkoznak, hogy felkészítsék a hidat a 30 éven belül várhatóan bekövetkező nagy földrengésre.

Itt amúgy ez eléggé központi kérdés, mióta száz éve itt a várost szinte teljesen megsemmisítette egy földrengés és az azt követő tűzvész. Közel 50 ezer épület pusztult akkor el. Így aztán ebben a városban még annyi történelmi látnivaló sem lenne, mint általában az amerikai városokban, ha nem hozták volna létre a korábban már említett Presido nevú skanzent. Az nem teljesen világos számomra, hogy mennyi az ott látható épületekből az eredeti (vagy legalábbis az eredeti helyen, az eredeti formában helyreállított) és a később felépített, mindenesetre elég gyanús, hogy korszakonként vannak csoportosítva az épületek. Egy részükben állítólag laknak is, bár megvásárolni nem lehet, mert az állam tulajdonát képezik, amely azonban (havi 5000 dolláros lakbér fejében, plusz – gondolom – a rezsi) veteránoknak kiadja azokat.

Innen a Fillmore és a Van Ness városrészek csodaházai között haladtunk tovább. A folyamatosan idegenvezető buszvezető nem győzte sorolni, hogy melyik házban milyen híresség lakott, és hogy hol, milyen filmet forgattak. Az út vége a kínai és az olasz negyeden át vezetett (elhajtottunk a szállodánk előtt is), és bő két óra múlva a kikötőnél ért véget.

Addigra nagyed három lett, úgyhogy éppen ideje volt ebédelnünk. Beültünk egy kikötői étterembe, és mi, „öregek” remek tengeri halakat ettünk, a fiúk meg tésztát (Andris rákosat, Peti csirkéset).

Az ebéd erőt adott nekünk ahhoz, hogy nekivágjunk a Telegraph Hill-nek, amely a város legmagasabb pontja. Csakhogy ez nem egyszerűen egy domb megmászását jelenti, hanem – amúgy San Francisco-i módra – egyszer fel, egyszer le. Aztán megint. És megint. Nem is csoda, hogy Papa a végén már időt kért egy kis szuszogásra … A domb tetején álló Coit Tower-be nem másztunk fel, egyrészt mert fáradtak voltunk, másrészt mert amúgy is lifttel ment mindenki, ami újabb félórás sorbanállást jelentett volna, harmadrészt mert a kilátás lentről is nagyon szép volt.

A dombról leereszkedve, és útban a felhőkarcolók felé beültünk egy kávézóba, ahol a pincér ciao ragazzi-val fogadott, és olyan igazi erős, sűrű, jóízű olasz kávét kaptunk, amilyenre Zita mindig is vágyott, úgyhogy ez most az ő tiszteletére fogyasztottuk el. San Francisco nációi közül a kínai mellett az olasz a legnépesebb, nagyszerű vendéglők és kávézók nyílnak a Colombus Avenue két oldalán. A mostani helyünk is itt volt, a Transameryca Pyramid tövében.

A régi villamosvasút mellett a város modern kori szimbóluma ez a piramis alakú épület, amely szinte mindenhonnan látszik, és kiemelkedik – nem magasságával, hanem egyszerű, mégis izgalmas vonalvezetésével – a számos többi toronyház közül. San Francisco mindig is fontos kereskedelmi és pénzügyi központ volt, és ezt a szerepkörét máig sem vesztette el, sőt, inkább megerősítette.

Mindez már este fél 6 körül volt, úgyhogy legfőbb ideje volt hazatérni. Útközben azonban nem tudtunk (és nem is akartunk) ellenállni egy sikátorban kialakított ír söröző (Guinness!) vonzásának, és beültünk a munkaidő végeztével ott söröző, beszélgető, vacsorázó helybéliek közé. Az egyik szomszéd asztalnál laza öltözetű, tizenöt fős társaság, főleg férfiak és két nő valamit ünnepelt, egy másik asztalnál sötét öltönyös, meglazított nyakkendős fiatalemberek sörözgettek, velünk szemben pedig egy szimpatikus, 30 év körüli pár valamiféle kártyajátékot játszott. A pincér is nagyon barátságos volt, nem is beszélve az ír sör világrészeken átívelő nagyszerűségéről – méltó vége volt ez egy remek napnak.

Futottunk még egy kört a kínai negyedben élelmiszerboltot keresve (nem volt könnyű!) aztán visszatértünk a szállodába. A fiúk azt ígérik, hogy lassan elkészül az első video-jelentés, és ezen dolgoznak, a fotók is szaporodnak, és ez a napi jelentés is egyre több feladatot ad.

Lehet kezdeni sajnálni! J