A Best Western Grand Canyon Squire Inn igen kényelmes, még a szállodalánc közismerten korrekt átlagos színvonalánál is jobb hotel. De az azért mégiscsak skandallum, hogy a wifi csak délután működik este nem. (Bár gondolom, hogy a szállóvendégeket többségét ez nem rázta meg, lévén jópáran itt nyaraló orosz családok tagjai …) Amúgy a recepciós lány is orosz volt, akinél előző este becsekkoltunk, a Bryce Canyonnál pedig egyenesen ketten voltak az egymással oroszul beszélgető recepciósok. A legérdekesebb mégis az volt, hogy ismét találkoztam itt azzal a szlovák fiúval, aki tavaly segített nekünk a szállásszerzésben. Ő ugyan nem emlékezett rám, meg a szituációra sem, de örült, hogy egy év után újra eljöttem. Hát mit mondjak: én is örülök …

 

 

A mai programunk tulajdonképpen csak az utazás – elég messze van az a 29 pálma, amelyet ma estére el kellene érnünk. Valójában a Twentynine Palms nevű település az úticélunk, amely a Joshuas Tree National Park egyik bejárata mellett fekszik, és ahol ezen a napon a szálláshelyünk lesz.

De a nap igazi célja és fő látnivalója maga az utazás a híres  66-os úton, amelyet „The Main Street of America”-nak, vagyis amerika főutcájának is neveznek, és épp annyira pulyka Valamikor a 20. század első harmadának végén építették, és Chichago-t köti össze Los Angelessel (pontosabban Santa Monica-val). Annak idején a nagy világválság következményei elől nyugatra menekülök számára az új élet megkezdésének szimbólumává vált. Ekkor íródott a Route 66 című jazz standard, amelyet máig sokan feldolgoztak. Az 50-es években, a motorizáció robbanásszerű elterjedése időszakában az autó tulajdonlásával együtt új idea jelent meg az amerikai társadalomban, a „családi nyaralás”, amely ismét a 66-os útra irányította az embereket. A 60-as években a hippimozgalom számára vált ismételt jelképpé: ezúttal a kötődés mentesség, a szabadságvágy szimbólumává. Mára nagyobbrészt átépítették autósztrádává, és másik számot is kapott, de azért a táblákon a most használatos 40-es szám mellett utalnak a történelmi 66-os számozásra is. Van azonban egy kb. 60 mérföldes szakasz Seligman és Kingman között, amely az eredeti vonalvezetésen fut, míg a 40-es út lerövidítve a két város között távolságot, új nyomvonalat kapott. Seligman innentől a történelmi 66-os út kapujának nevezi magát, múzeumot szentelt a témának, és egyébként is: ebben a városban minden a 66-os útról szól.

Mi is nekivágtunk a szinte kihalt útnak, és megpróbáltuk átvenni az amerikai életérzésnek ezt a részét. Évente egyszer élénkül meg ez az útszakasz, amikor mindenféle flúgos futamokkal emlékeznek meg a „Mother Road”-ról (amit kicsit oroszos felfogásban „Út Anyácská”-nak fordíthatunk.)

 

Kingman-nál visszatértünk a 40-es útra, de nem sokkal később el is hagytuk, mert elfordultunk Lake Havasu City felé. A város igen fiatal, még annyi idős sincs, mint én, 1964-ben alapították. A tó, amelyről a nevét kapta, nem sokkal idősebb, a ’30-as években épült Parker Dam által felduzzasztott Colorado folyó hozta létre. A mesterséges tavon hatalmas vízi élet zajlik, állítólag a Grand Canyon után ez Arizona leglátogatottabb idegenforgalmi látványossága. Rengetegen, köztük nagyon sok nyugdíjas költözik ide. Papa, amikor ezt az információt meghallotta, kijelentette, hogy ő nem fog és ne is eröltessük. Mi ezt megértéssel tudomásul vettük. A város ugyanis nem túl barátságos (legalábbis az a része, amit mi láttunk belőle), annak ellenére, hogy a fő látnivalója a London Bridge, amelyet a város megálmodója és fő mecénása Robert McCulloch 7 millió dollárért megvásárolt, darabjaira szedetett, átszállíttatta ide, és újra felépítette.

 

 

A város után nem, sokkal ráakadtunk magára a duzzasztó gátra is – sokkal kisebb, de talán ezért szerethetőbb is (ha egyáltalán egy duzzasztógátra alkalmazni lehet ezt a kifejezést), mint az előző nap látott Glen Canyon Dam. Azért így sem kicsi, állítólag ennek a gátnak a legnagyobb a magassága az eredeti folyómederhez képest a világon.

A gát után nemhogy csökkenne, de szinte még meg is élénkül a vízi élet. A folyó vize nyugodtnak és szabályozottnak tűnik, a partja pedig végestelen végig beépítve házakkal, éttermekkel, csónakházakkal. A legmegdöbbentőbb azonban azoknak a lakótelepi garázs- sorra hasonlító raktáraknak a hatalmas tömege, ahol a tulajdonosok tartják távollétükben a hajóikat. Ez mutatja csak igazán, milyen sokan járnak ide, a sivatag közepébe vízisportolni.

 

 

A Lake Havasu-tól távolodva egyre kopárabb lett a sivatag. A szürke semmiben futó nyílegyenes út egyhangúságát csak a patakátfolyásoknak biztosított mélyedések okozta hullámzás tette valamennyire változatossá. Twentynine Palms felé közeledve legalább a környező hegyek szolgálnak némi látványossággal.

 

 

 

A várost egyébként alig vettük észre, annyira ritkásan állnak benne az épületek. Ráadásul a Best Western épp a másik végén áll, de nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a városban épp aznap ünnepelték

egy csomó amerikai katona hazaérkezését valahonnan, és ennek módja egy, az ablakunktól 20 méterre rendezett medencés buli volt … Rendesek voltak, mert éjfél után csak ketten üvöltöttek valami szomorú nótát. Igaz, ők teljes torokból …

Mai vacsoránk egy mexikói étteremben volt, ahol egyrészt egészen kiváló ételeket ettünk, másrészt Andris kishíján nem kapott sört, mert nem volt nála igazolvány. Egészen nevetséges, ahogyan a két fiútól (az egyik 22, a másik 25 éves) rendszeresen elkérik az igazolványukat, mielőtt kaphatnának egy pohár sört. (A Grand Canyonnál volt ennek a csúcsa: az igazolvány számát, amivel igazolták magukat, beírták egy előre nyomtatott rublikákat tartalmazó füzetbe, és aláíratták velük.) Végül elhitték neki, hogy jogosult, de lehet, hogy izgultak … J

 

Az étteremből még felmentünk a hegyekbe, mert csillagokat akartunk nézni, de sajnos a (majdnem) telehold miatt csak a legfényesebbek, (pl.. a Göncölszekér) látszottak Andris meg is jegyezte, hogy ezért kár volt ennyit utazni, ezt látja a szobája ablakából is.

De szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy kár volt.

 

 

Tegnap nem működött a szállodában az internet, így aztán kimaradt egy-két feltöltés. Most aztán nézhet a tisztelt olvasó, jelentősen megszaporodott a tudósítások száma.

 

A Bryce Canyon felett reggel 7 óra tájban kel fel a nap. Ha az ember napfelkeltét akar fotózni, akkor illik hamarabb a tetthelyre menni, kiválasztani a legjobbnak vélt helyet (és megelőzni ebben lehetőleg másokat), beállításokat próbálgatni, lőni egy-két képet még a nap megjelenése előtti homogén fényben.

 

Ha távolabb van a kiszemelt hely, akkor ehhez időben el is kell indulni, pláne, ha a fotós nem is tudja pontosan bemérni a szükséges időt. Szumma szummárum én bizony 5-kor keltem, hogy időben odaérjek a Sunset Point-hoz, és lefényképezzem a napfelkeltét a Bryce kanyon felett.

 

A Ruby’s Inn remek kis szálloda, de a reggeli nincs benne az árban. Lehetne ugyan a’la carte rendelni, de mi (vagyis a fiúk, az én kérésemre) elmentünk a boltba, és - folytatva a piknik-hagyományokat – magunkat láttuk el a reggelivel.

Ez után útvonal-egyeztetést tartottunk, mert Page és a Lake Powell, aznapi első célállomásunk felé volt egy út körbe, a 89-es úton Mt. Carmel és Kanab felé kb. 150 mérföld, és egy másik, amelyet a Google Maps ugyan nem ismert, de a MapSource nevű útvonaltervező igen, és a térképen is fel volt tüntetve, és mindössze 60 mérföldet tett ki. Rövid tanakodás után az utóbbi mellett döntöttünk.

 

 

 

Az út a Bryce Canyon alsó részén keresztül vezetett, nem olyan sűrűn, de a kanyonból ismert, „csöpiváras” oszlopok álltak a fenyveserdőben, igazán szép búcsú volt ettől a gyönyörű helytől. Az út kifogástalan volt, a táj szép, és szinte fütyörészni támadt kedvem, csakhogy túlszaladtunk az elágazáson, mert nem volt a táblára kiírva Page városának neve, csak annyi, hogy Escalope - Grand Staircase National Monument. Még szerencse, hogy szemfüles navigátorom a tereptárgyak helyzetéből észlelte a tévedést (átmentünk egy folyón, amin nem kellett volna), és gyorsan korrigáltuk az irányt.

 

 

Az út továbbra is remek, és fotós fülnek jól csengő irány, a Codachrome Basin felé halad. A táj egyre szebb, ritkás, borókás növényzet narancsvörös talajon, amelyet 70-120 cm mély patakmedrek szabdalnak. Egyszer csak azonban a betonút váratlanul elkanyarodik balra, a nekünk helyes irányban folytató út meg átmegy földútba. Hogy a földutas a nekünk helyes irány, az  kiderült arról az eligazító tábláról, amely az útkereszteződésben állt, és amelyet felületes elolvasva úgy láttuk, hogy nem hibázunk nagyot, ha rátérünk, hisz a legfontosabb figyelmeztetésnek az látszott, hogy nedves időben az út járhatatlan. De hát errefelé jó ideje nem volt eső, így bátran nekivágtunk.

Az út egyébként szilárd és sima volt, jó ütemben, 40-50 mérföld/óra sebességgel haladtunk, helló Hawaii, szép az élet, bummmm. Ötvennel elkaptunk egy patakátfolyást, helyi nicknevén dip-et, amitől nagyot koppantak a lengéscsillapítók, a kocsi orra kicsit belestukkolt a földútba. Mit ne mondjak, megszeppentem, de az autó gond nélkül ment tovább, Peti pedig jelentette, hogy nem húzunk olajcsíkot magunk után.

 

Innentől már óvatosabbra vettük a figurát, ami nem is ártott, mert hamarosan egy kanyargós, meredeken ereszkedő útszakasz végén szabályos gázlóhoz érkeztünk. Nagyon jól el tudtuk képzelni most már, hogy miért is jelent gondot az esős idő ezen az úton. Ahogy haladtunk tovább, a sima, de átfolyásokkal gyakran megtört úton, a növényzet és a táj képe is egyre változatosabb lett. Egészen úgy éreztük magunkat – mind a látvány, mind a rázkódás vonatkozásában -, mintha postakocsin utaznánk a vadnyugaton. (az illúziót talán csak a nagyfeszültségű vezeték törte meg, amely végig mellettünk haladt.)

 

 

 

Eleinte vörös, később szürke kőzetekből felépülő tájon haladtunk. Az út néhol veszélyesen kanyargott, máskor meredeken mászott fel egy kisebb hágóra, máshol mint a hullámvasút, követték egymást a bukkanók, és soha sem lehettünk biztosak abban, hogy egy simább útszakaszon nem jön egy újabb dip.

 

Az út egyik szakaszán mint egy elsűlyedt sárkány hátának pikkelyei követték egymást a lapos, hegyes kis kiemelkedések. Máshol mintha építés törmelék és sárkupacok között jártunk volna, megint máshol aprószemű, púder-finomságú sárga port vertünk fel az útról.

 

Eleinte egy élő lelket sem láttunk, később utolértünk egy autót, s az út vége felé már egyre többen jöttek szembe is. Feltűnő volt, hogy a szembejövők mind - legalábbis városi - terepjárók. Később kiderült, ők olvasták el figyelmesen a táblát: ezt az útszakaszt csak terepjáróval ajánlják végigjárni …

Azért nekünk sikerült. Andris azt is kiderítette az utikönyvből (amelyért Gyenes Petit illeti örök hála), hogy a Grand Starcase – Escalante National Monument a geológusok, őslénykutatók, történészek, biológusok kedvelt helye, csak néhány éve vált védett területté, és nincs is szándékában a szövetségi kormánynak pl. jobban kiépíteni az utat, mert szeretnék megőrizni a maga természetességében. Mi, akik jártunk ott, csak meg tudjuk erősíteni e szándék helyességét. Igazi kaland, igazi élmény volt végigjönni rajta.

Nem is beszélve arról, hogy a lassú haladás és a gyakori fényképezési célú megállás ellenére is legalább fél órát nyertünk ezzel a rövidítéssel. A szilárd burkolatú, 89-es út elérése után viszonylag gyorsan elértük a Glen Canyon Dam-ot, amely a Colorado-t duzzasztja vissza majd 200 kilométer hosszan a folyó által kialakított valamint az abba beletorkoló kanyonokba, kialakítva ezáltal a Lake Powell-t.

 

 

Sok mindent el lehetne mondani a gát és a tó méretéről, de egyelőre legyen elég annyi, hogy 1966. szeptember 22, az utolsó blokk átadása után 17 évig tartott, amíg a víz elérte a teljese duzzasztási szintet. A gát 700 láb (kb. 215 méter) magasan emelkedik a víz szintje fölé (természetesen a nem duzzasztott oldalon). A Lake Powell-t hárommillió körüli látogató keresi fel évről évre nyáron, pedig fürdeni nem is nagyon lehet benne a meredek partok és a hideg víz miatt.

A gáttól a Grand Canyon felé vettük az útirányt, csak előbb megálltunk még Cameron-ban, a mega-bazárban indián csecsebecséket vásárolni. A hőség tikkasztó volt, a választék pedig a nagy bőség ellenére is szegényes.

Utunk végcélja felé haladva egyre nagyobb aggodalommal láttuk, hogy jó nagy füstfelhő száll fel az előttünk elterülő erdőség két pontjából is. Azon aggódtam, hogy esetleg lezárták a tűz miatt a Grand Canyon déli peremén vezető utat, ami két szempontból is nagy baj lenne, hisz egyrészt nem tudunk néhány fontos kilátópontot felkeresni, másrészt nagyot kell kerülni a szállásunkhoz. Szerencsére az út nem volt lezárva, s amikor megkérdeztem a park bejáratánál a rangert, azt mondta, hogy ne aggódjunk ez managed fire, amit mi „kézben tartott spontán tűz”-nek fordítottunk.

 

 

Már a Grand Canyon keleti végén található Desert View nevű kilátópontnál is eléggé zavarta a látás tisztaságát a füst, viszont az eredete nagyon is jól látható volt innen.

 

 

A keleti oldalhoz közel eső kilátópontok még látogathatóak voltak, de kb. az út felétől majdnem Grand Canyon Village-ig égett az aljnövényzet, és nem lehetett kimenni a kanyon széléhez. Amúgy a tűz nem volt heves, ezért mindenkit beengedtek a területre, csak szóltak, hogy ne álljunk meg, tekerjük fel az ablakot stb.

 

 

Egy kicsit a füst miatt is, meg talán a délelőtti kaland okozta megrázkódtatás miatt, úgy döntöttünk, hogy előbb lepakolunk a szállodában, aztán visszajövünk naplemente tájban, mert akkor a legszebb a kanyon. Még a Desert View-nál láttam egy táblázatot, hogy ezen a napon 7:08-kor megy le a nap. Azt is tudni váltam ugyanakkor, hogy itt egy órával előrébb járnak, mint „mi” Kaliforniában. Így kell lennie, hiszen Utah-ban is így van … Így aztán siettettem a csapatot, hogy a mi óránk szerint 6-kor már üljünk a kiválasztott sziklaperemen. Nem részletezem, legyen annyi elég, hogy bár Arizóna tényleg a Mountaine Time-t kellene, hogy használja, mégis a nyugati-parti időszámítás szerint üzemel, úgyhogy nekünk még egy órát kellett (volna) üldögélni … Sajnos végül a gyomor szava döntött, és végül beadtam a derekam: a naplemente előtt 10 perccel elindultunk vacsorázni … (Mellesleg: nem érte meg, a vacsora rossz és – ehhez képest - drága volt)

 

 

Azért sikerült néhány képet készítenem, és a kanyon is hozta a formáját, bár a füst tényleg rontott az összhatáson. Lehet, hogy a fáradtság, vagy az élmények sokasága okozta csömör miatt a fiúkból sem váltotta ki azt a hatást, amit vártam. Andris szerint nem egy nagy szám, eddig már egy csomó ilyet láttunk, csak azok fölfele voltak, ez meg lefele …

Lassan vége a körút utazós részének. Azt hiszem, tényleg annyi minden gyűlt már össze, hogy hónapok kellenek a leülepítéséhez.